- Álomból valóság -

 Kiskorom óta tudom, hogy a fiúk tetszenek. Azt is tudtam mindig, hogy ennek nem lenne szabad így lennie. Vagyis akkor még így tudtam. Apám régimódi munkásember, anyám egy csupaszív lélek, de igazából az anyai nagyszülők voltak a meghatározók a család életében, habár nem tudom, miért alakult így. Mindig, mindennek úgy kellett történnie, hogy az amúgy betegesen vallásos pár ne találjon benne semmi kivetnivalót. Fel sem merült bennem, hogy amit érzek, az normális vagy természetes lenne. Bűnben éltem. Legalábbis bűnösként, folyamatos lelkiismeret furdalásban. Aztán elkerültem egy vallásos középiskolába, ahol kollégista lettem. Kicsit felüdülés volt, de kicsit félelmetes is. Jó volt barátokat találni, de közben szinte minden lefekvés után azzal aludtam el, hogy most éppen melyik srác tetszett meg a szobatársaim vagy az osztálytársaim közül. Ebben a környezetben ez borzasztó volt, pedig a fiúkkal nem volt semmi baj, normális, fiatal srácok voltak, nem hasonlítottak az őket ideküldő, valószínűleg igencsak vallásos szülőkre vagy nagyszülőkre.

Talán a második év elején lehetett, hogy az egyik, éppen aktuális és persze szigorúan titkos szerelmemmel ketten maradtunk az amúgy nyolcfős szobában egy hosszú hétvégére. Amikor megtudtam, hogy így lesz, felszökött a pulzusom az örömtől és az izgalomtól. És rögtön jött vele a szokásos félelem és aggódás is: Csak meg ne tudja, hogy így gondolok rá! Vagy bárki más!

 Mindenki hazautazott az ünneppel megtoldott hétvégére, valamiért neki nem sikerült úgy szervezni a család életét, én meg nagyon nem erőltettem, főleg, hogy tudtam, hogy ő is itt lesz. Azt hiszem, tényleg nagyon szerelmes voltam belé. Régóta nézegettem a karcsú alakját, a szép, élénk szemét, nagyon kedveltem a személyiségét is. Örültem, hogy ketten maradunk és kicsit féltem is. Az ilyenkor bent lévő nevelő az alsó szinten lakott, mi eggyel fölötte. Reméltem, hogy jókat fogunk beszélgetni és talán kicsit jobban megkedvel majd, mint eddig. Az első estére vett egy autós magazint, azt olvasgatta villanyoltás előtt, mert persze villanyoltás tízkor ilyenkor is volt,  Az ágyában feküdt, ami nyolcszemélyes szoba másik végében az egyik felső ágy volt. Néha hangosan felolvasott valamit egy-egy autóról. Elég hangosan kellett, mert én a másik oldalon a lenti ágyamban feküdtem. Ilyenkor röviden megtárgyaltuk az aktuálisan felolvasott autó paramétereit, meg persze, hogy kéne, nem kéne, milyen drága lehet, stb.

  A harmadik vagy negyedik érdekesség után átkiabált: - Gyere már ide, ne kelljen annyit kiabálni! Kikászálódtam az ágyamból és odasétáltam. Szinte megrémített azzal, hogy mire gondolt, mert az ágy szélére húzódott, hogy fel tudjak lendülni mellé. Pár másodperc hezitálás után feltornáztam magam. Hanyatt feküdtünk pólóban és alsónadrágban, az újságot úgy tartotta fölöttünk közénk, hogy én is lássam.

Kicsit még olvasgattunk, beszélgettünk aztán hirtelen elsötétült a szoba. Tíz óra. - Óbazmeg! - szaladt ki a száján, aztán az újságot az alattunk lévő ágyra hajította. - Dumálunk még egy kicsit? - kérdeztem tőle, hirtelen nem is tudtam, mitől bátorodtam fel ennyire, de szerettem volna ott maradni mellette. - Aha, maradj itt, hogy ne kelljen ordítozni, mert feljön ez a majom. - utána az oldalra gyűrt takaróért nyúlt és ránk húzta, hogy mindkettőnket takarjon. - Tök jó, hogy bent maradtál, nem kell egyedül döglenem itt! - mondtam neki. - Ja! Fasza, hogy te is itt vagy. - válaszolt. Kis csend után megkérdeztem tőle, van-e barátnője otthon. Vagy volt-e már neki. - Nem. - mondta tömören, aztán még annyit hozzátett - valahogy nem jövök ki velük jól. Mármint a csajokkal. - Erre megugrott a pulzusom, mintha valami álomból riadtam volna fel. - Én se nagyon. - mondtam neki, aztán nem szóltunk egy ideig. Kicsit beszélgettünk még a szüleiről, én meséltem neki a nagyszüleimről. Közben éreztem, hogy közelebb húzódott hozzám a takaró alatt, a vállunk már folyamatosan összesimult. Veszettül jó érzés volt!

Egyszer csak felém fordította a fejét a viszonylagos sötétben  és nekem szegezte a kérdést. - Te a fiúkat szereted? - Erre nem számítottam, hirtelen megdermedtem a rémülettől. Megérezhette, mert rögtön folytatta: - Nem azért, mert nem gáz szerintem. Csak néha láttam, hogy nézel, meg kicsit furcsa vagy velem. Igazából nem baj, én is bírlak. Az oldalára fordult, egészen közel mellém húzódott és a takaró alatt átölelt. Nem bírtam tovább és elmondtam neki:

- Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd. - A sötétben is láttam, hogy elmosolyodik, megfogja a vállam és húz, hogy forduljak felé. Ott feküdtünk egymással szemben, éreztem, hogy a takaró alatt átölel és magához húz. Aztán én se bírtam tovább és megcsókoltam. Addigra már szorosan öleltük egymást. Fölé fordultam, a mellkasom az övéhez simult és a nyakába csókoltam.

Aztán finoman ízlelgetve egymást csókolózni kezdtünk. A magunk tapasztalatlan tinifiú módján, de mégiscsak csókolóztunk. Néha rádőltem és úgy folytattuk, néha ő került felülre, de szinte egy pillanatra sem szakadtunk el egymástól. A vége az lett, hogy szorosan tartva egymást, egymás nyakába lihegve élveztünk el a közös takarónk alatt. Éjjel még fel-felébredtünk, kicsit csókolóztunk, aztán úgy is maradtunk, átölelve egymást. Reggel még ölelkezve ébredtünk az ágyában, eléggé kialvatlanul. De kit érdekelt!

A második és a harmadik éjjel is megismételtük ugyanezt. Fura volt, hogy nagyon nem is beszéltünk az egészről, napközben minden ment, ahogy szokott. Aztán villanyoltáskor csak átszólt. - Jössz? - én meg persze, hogy mentem. Ekkor már a pólót is levettük, és tanulva az első estéből, már egy törölközőt is tettünk magunk alá. És a harmadik este már nagyon hosszan tudtunk csókolózni és szerelmeskedni, mielőtt majdnem egyszerre, együtt elélveztünk volna a takaró alatt egymásba gabalyodva.

Életem legszebb három napja volt ez! Gyerekkorom óta dédelgetett álmom és vágyam vált valóra egy olyan fiúval, aki ráadásul akkor épp a titkos szerelmem volt. Talán nevezhetjük szeretkezésnek is, ami történt, de igazából mindegy is, fantasztikus volt vele. A hátralévő kollégista évek során még néhányszor együtt voltunk, de sosem alakult már úgy, hogy ott, a kollégiumban maradjunk így négyszemközt. Következő évben külön szobába is kerültünk, de azért gyakran találtunk rá alkalmat, hogy csókolózzunk egyet, vagy csak megöleljük egymást.

Azóta is tarjuk a kapcsolatot, néhány havonta, ha épp úgy alakul, találkozunk és dumálunk egy jót. Velem ellentétben ő fel is vállalta már azóta, hogy meleg és mindenki tudja a környezetében.

 - Ismeretlen ismerős -

 Full heteró vagyok. Vagyis hát addig azt gondoltam. Meg igazából azóta is ezt gondolom, csak volt egy kis megingás. Talán az volt. Majdnem naponta találkoztunk azzal a sráccal a fősuli valamelyik folyosóján. Valamiért nagyon szimpatikus volt, talán még tetszett is egy kicsit. Nem tudtam, hogy hívják, mit tanul, hány éves, nem tudtam róla semmit, csak hogy időnként feltűnik itt. Lehet, hogy én is tetszettem neki, mert mindig egymásra köszöntünk, és mintha kihívó lett volna a mosoly, amit ilyenkor mindig felém küldött.

Azelőtt, meg azóta sem gondolkodtam el azon, hogy egy sráccal bármilyen erotikus élményem kéne, hogy legyen, nem is hiányzott, de ő kihozta ezt belőlem. Nem tudom, talán ezt hívják kisugárzásnak, ami csak keveseknek adatik meg. Az utolsó találkozásunk nem túl romantikus helyen zajlott, épp a mosdóból jöttem kifelé kézmosás után, ő meg szinte belém ütközött az ajtóban, ahogy bejött. - Hello! - kiáltotta, és már nevetett is a szeme, ahogy rám nézett. Képtelen voltam ellenállni neki. Kicsit meg is várattam a meglepett visszaköszönéssel. Ezen jót nevetett.

Most először fordult elő, hogy így találkozzunk egy helyiségben, hogy még pár szót is kelljen váltanunk a köszönésen kívül. Amit mondott, annak nem örültem, de nem hagyott időt, hogy ezt kifejtsem. - Ma vagyok utoljára! - közölte, aztán habozás nélkül visszatolt a kézmosóhoz, egyik kezét a derekam köré fonta, magához húzott és megcsókolt. Őrületes volt és hirtelen ezernyi dolog fordult meg a fejemben.

Hogy "mit képzel, hogy csak így", "hogy gondolja ezt", "úristen, de jó érzés", "mi az, hogy ma van utoljára", "én nem vagyok buzi", "dekurvajó, ahogy csókol" - mindez nagyjából az első fél másodper alatt cikázott át az agyamon. Aztán elveszettem a csatát és én is megöleltem. A keze már közben a tarkómat és az arcomat szorította, úgy csókolt én meg próbáltam állni a rohamot és visszatámadni a smárolással. Egyszer sikerült tőle elszakadnom és beleharaptam a nyakába, azóta se értem, mi vitt rá erre. Felkuncogott és folytatta, ahol abbahagyta a smárolást. Az ágyékát az enyémnek nyomta és nekitolt a csapnak, amíg tovább csókolóztunk. Hirtelen vége lett, eltávolodott és végigsimította az arcom. - Vigyázz magadra! Kicsit hiányozni fogsz. - mondta, majd kinyitotta az ajtót és szinte kitolt rajta. Kicsit még álltam a csukott ajtó túloldalán tanácstalanul. - Te is. - Csak ennyit tudtam halkan kinyögni, aztán az élmények hatása alatt faképnél hagytam.

Fogalmam sincs ki ez a srác és hová tűnt a fősuliról, mert utána tényleg nem láttam. Azóta sem érzek ingerenciát, hogy srácokkal kezdjek, de a franc tudja, ő valahogy hiányzik. Vele néha el tudnám képzelni.

 - A gyönyörű barom -

Az első nagy fordulópont, amikor csajjal lenni már nem ciki. Nálunk az iskolában ez talán harmadik-negyedik osztály környékén fordult át. Aztán a következő, amikor már nem lenni csajjal a ciki. Ez talán a nyolcadik és tizedik között fordult át lassan. A nem csajozó srácok lettek a rossz értelemben vett jófiúk, a beszariak, a nyámnyilák, lúzerek, stb. Persze nem csak a csajozás miatt, hanem általában a nemcsajozás együtt járt a lúzerséggel is. Én a lúzerek között voltam, ráadásul, amit nem tudott rajtam kívül senki, még buzi is. Persze csak titokban és naná, hogy csak elméletben. Mert tenni soha nem mertem semmit, főleg abban a macsó környezetben, ahol a néhány nagyhangú vezérhím, ha megsejtené, úgy rám szállt volna, hogy kiüldöznek a világból. Ez a bizonyos konfliktusom is az egyikükkel, ráadásul sajnos egy gyönyörű sráccal volt. Valami szokásos apró faszsággal kezdődött; dobáltak radírral, vagy papírgalacsinnal. Én visszaszólok, aztán nagyhangú lökdösődés. Ezúttal ez nem fejlődött tovább, mert ránk csöngettek, de tudtam, hogy nem lett ezzel vége. Hazafelé kapott el, amikor egyedül sétáltam át a parkon.

Az utolsó néhány másodpercben vettem csak észre, hogy mögöttem van. Átfogta a nyakam hátulról és erősen tartott, közben pedig kezdte a szövegelést arról, hogy belé kötöttem mindenki előtt és mit képzelek magamról. Még éppen nem fájt és nem volt fojtó a szorítása hátulról, de nem nagyon tudtam mozgolódni. Fél perc után mintha elfogyott volna belőle az indulat, vagy csak elmondta az előre betárazott szöveget, nem tudom, de elhallgatott. Továbbra is lefogott, éreztem a leheletét a nyakamon, de nem szólt többet. És hirtelen elkezdett ez valami perverz módon jó érzés lenni. Gyönyörű srác volt, imádtam, ahogy kinéz, csak közben meg egy barom volt. Sajnos. És a jó érzést csak fokozta, hogy feltűnt, vigyáz arra, hogy ne szorítson túl erősen. Kicsit hátradőltem, hogy a teljes felsőtestemmel hozzásimuljak, ő pedig erősen tartott. Legalább fél percig voltunk így, amikor hirtelen megvilágosodott előttem: ez neki is tetszik és most épp rohadtul nem tudja, mit kezdjen ezzel az egésszel, mert őt is váratlanul érte.

Bántani biztos nem fog, ezt tudtam. Beszólni meg nem akartam neki, mert nem akartam elrontani ezt az állapotot, amit most már kimondottan élveztem. Aztán ellazult a szorítása, de még mindig átfogott hátulról. - Hé! - törtem meg végül a csendet - Mi lenne, ha dumálnánk egy kicsit? - a kezemmel finoman megfogtam a mellkasomig lecsúszott karját és barátságosan megszorítottam. Éreztem, hogy szorul rajtam a karja, hirtelen szinte az egész testével nekem feszült és amire végképp nem számítottam, hátulról valami rohadt erősen a nyakamba csókolt. Hangosat cuppant, szinte már viccesen hangzott. Aztán erősen ellökött magától, hogy majdnem hasra estem. - Ha bárkinek hülyeségeket pofázol, esküszöm kinyírlak! - vetette oda gyorsan, aztán sarkon fordult és ott hagyott. Köpni-nyelni nem tudtam még pár percig. Hazaindultam és közben az a néhány másodperc járt az agyamban, amíg az ajkait a nyakamon éreztem és a mellkasa a hátamhoz simult. Váratlan ajándék volt ez a támadás, nem tudtam mit kezdeni vele. Azóta sem tudok.

Talán két évig jártunk még egy osztályba, mielőtt végeztünk a tizenkétosztályossal, de azalatt vele már nem volt több konfliktusom. Sajnos semmilyen értelemben. Sokáig kimondottan került, még a tekintetemet sem állta, ha ránéztem, aztán már csak elmentünk egymás mellett, mintha nem is lennénk osztálytársak.

Mindenesetre a tinédzserévek legkellemesebb "balhéja" volt ez, sokszor eszembe jut. Tudtommal nem tanult tovább és maradt macsó a maga módján. Az utolsó érettségi találkozón ő is ott volt, váltottunk is pár udvarias szót. Jól van. És most, még tíz évvel később is marha jól néz ki.