A pörgős hétköznapok után végre egy hét unalom. Nem is unalom, talán egy kis önmagunkba nézés, boldog magány. A napi rutin - munka, hazaérni, itthon még egy kis munka, aktuális kedvenc film megnézése / hírek, blogok olvasgatása, néhány videó, kaja, aztán alvás és kezdődik megint elölről - után volt egy hét igazi szabadság.

Olvasás, netezés, család, apró kellemes és hasznos dolgok sora. Közben pedig rajongója lettem egy blognak. Az ünnepek alatt gyakran frissült, már arra is vetemedtem, hogy hozzá is szóltam. Intelligens, humoros bejegyzések, a hozzászólásaimra pedig hasonló válaszok. Semmi feszélyezettség, semmi vulgaritás, csak amennyi még éppen elfér. Úgy döntöttem, hogy ez a srác nekem - így látatlanul - tetszik. Őszinte, kicsit nyers, de van az a ritka formája a nyers stílusnak, amit áthat az intelligencia. A blog és a nekem írt válaszok - majd levelek - mindegyike is pont ilyen volt, áthatva számomra oly kedves abszurd, cinikus humorral. 

Néhány napon belül már napi két-három levelet is váltottunk, ami kicsit ijesztő is - hát nincs valódi élete, csak a net?  Vagy csak most van ilyen időszak, aztán az év további ötvenegy hetében neki is jön megint a való világ rohanása. Úgy tűnt, hogy ez a helyzet. Ami egyrészt jó, mert nem egy képernyőre tapadó kockafejről van szó, másrészt rossz, mert az új év első hetétől drasztikusan csökken majd a beszélgetésünk intenzitása. 

Aztán egyszer csak felvetette: mi lenne, ha meginnánk egy sört? Élőben. Ilyenkor azért egy kicsit megijed az ember: mi lesz, ha csalódnom kell? Az elképzelt srác helyett valaki egészen más jelenik majd meg. A stílusa és az addig megtudottak alapján azért persze túl nagy kockázat nem volt ebben a találkozásban, legfeljebb a kinézetét illetően lehetett. Azért e tekintetben is reméltem a legjobbakat. 

Aztán eljött az idő. Este nyolc, a város egyik találkozóhelyként is szolgáló mekijénél. Ugyan, mi baj történhet! Pontos voltam, szinte másodpercre, és ő is. Az első meglepetés itt ért. Amint átsiettem a zebrán, egy másik siető alakot láttam, aki ugyanarra tartott. Tudtam, hogy ő lesz az. A rövid leírásnak - hogy megismerjük egymást - megfelelt, de egy pillanatra megláttam a szemét, és benne mindazt, amit elképzeltem róla. A vagányságot, a szemtelen, intelligens humort, meg még valami megfoghatatlan mélységet. Amint a szemembe nézett, már nem eresztett el. Ő is tudta, hogy én leszek az. Szélesedő mosollyal léptünk egymás felé, az utolsó pár métert a bejáratig már együtt tettük meg. 

- Szia! 

- Szia! Ha nem tévedek... 

- Nem, biztosan nem! - vágott a szavamba, de máris jó kedvem lett tőle. Nem pont ilyennek képzeltem, de nagyon hasonlónak. Erős, magabiztos kézfogás, talán néhány másodperccel tovább tartott, mint az ilyenkor szokásos üdvözléseknél. Ahogy mélyen, kicsit fürkészően a szemembe nézett, valahogy nehezen engedtük el egymás kezét.

Aztán sikerült. Pár szó kellett csak, hogy felülbíráljuk a mekis ötletet és inkább egy borozót keressünk. A félhomályos, viszonylag néptelen pince régi kedvenc helyem még az egyetemről - sok előadást "hallgattam" ezen a helyen. Végre leülhettem vele szemtől szemben is a kedvenc sarokboxomban. Az asztalon a közöttünk lévő gyertya és néhány perc múlva egy kancsó bor is kellemes estét ígért.

 Sokat mesélt magáról, én is magamról, alig másfél-két óra alatt mintha már jól ismertük volna egymást. Közben persze záporoztak a komoly és komolytalan kis sztorik, megjegyzések; nagyon jó társaság volt. És egyre többször éreztem, hogy miközben beszél, vagy éppen én mesélek valamit, egy-két másodpercre az asztalon lévő karomra vagy kezemre teszi a kezét, egy-egy elhúzódó pillanatra összeér a térdünk. És nagyon jó pillanatok voltak ezek! Egyre inkább úgy éreztem, mintha egy ezeréves baráttal lennék, miközben minden érintésébe beleborzongtam egy kicsit. 

Nem sokkal éjfél után zárni készült a hely, így ideje volt indulni. Addigra már, ha valaki kívülről látott volna, két jóbarát beszélt, vihogott, viccelődött egymással. Két kancsó bor után már egymás mellett ültünk az asztal melletti padon és fényképeket mutatott a telefonján egy régi kirándulásról, magáról, az életéről. Néha pár másodperc erejéig átkaroltuk egymás vállát, úgy röhögtünk vagy támogattuk egymást. A harmadik kancsó bort kezdtük már meg és igencsak megéreztem. Talán ez volt az ürügy, hogy büntetlenül egymáshoz érhessünk, mintha csak bódultan támasztottuk volna néha egymást. A padon a combunk már egy ideje gyakran és hosszú időre egymáséhoz simult, néha, ha epésebbre sikerült egy-egy megjegyzésem, viccesen oldalról magához húzta a fejem, és megfejelt egy kicsit.

Remekül éreztük magunkat. Az egyik fényképnél aztán kijelentette, hogy ez csak egy kép, a telefon meg csak egy világító kis doboz, hagyjuk a fenébe.

Néhány másodperccel ezután dübörgő léptekkel érkezett a lépcsőn az idős pincérbácsi, záróra, ideje volt mennünk. Felcihelődtünk, a lépcsőn felfelé kaptatva néha meg-meglöktük egymást, aztán csak vihogtunk. A bortól kissé bódultan szinte belénk vágott a kinti fagyos levegő.

- Huh! De rohadt hideg van! - és összehúzta a kabátját.

- Merre laksz?

- Itt a téren. - mondta, aztán folytatta - Gyere, dőlj el nálam, van vendégszobám. Aztán reggel hazamész.

Kicsit szabadkoztam, elvégre tényleg elég hamar hazajutnék most is, de tetszett az ötlet. Aztán valahogy mégis arra jutottam, hogy hazamegyek inkább. Nem erősködött, de őszintén sajnálta. És én is... fogalmam sincs, miért akartam inkább haza menni. Talán valami ösztön, hogy részegen jobb hamar hazamenni inkáb? Nem tudom. Abban biztos voltam, hogy találkozunk még. Egyszerűen annyira jó volt vele, annyira közeli barátnak éreztem már néhány óra után, hogy nem lehetett másképp. Talán ezért is döntöttem így. Őrülten vonzott, ez pedig valami védekező mechanizmus volt részemről. Micsoda őrültség! 

Lassan, kicsit fájdalmasan, a bortól bódultan elköszöntünk egymástól. A kézfogás közben kicsit közelebb lépett, a másik kezével a tarkóm mögé nyúlt és épphogy hozzám érve megölelt. 

- Jó kis este volt! Remélem, még találkozunk. - mondta halkan, aztán ellépett. Nem engedtem, kicsit jobban megszorítottam a kezét és visszahúztam magamhoz.

- Jó, hogy megismertelek. - aztán, talán a bor miatt is, kicsit jobban egymásnak dőltünk, az ölelés egy kicsit szorosabb lett. Aztán vége volt, a kezeink is elengedték egymásét. 

- Naná, hogy még találkozunk! - és egészen biztos, hogy így is lesz.