A középiskolában minden eldőlt. Addig is sejtette, de a harmadik kollégiumban töltött éve után már biztos volt benne, hogy nem érdeklik a lányok. Semennyire. Pánik, kétségbeesés, reménytelenség, szorongás. Ez mind egyszerre töltötte el, a felismerés néhány hónapja alatt. A pánik és kétségbeesés elmúlt, ami az utolsó kollégiumi év kezdetére maradt, az a folyamatos szorongás.

Mi lesz, ha kiderül? Nem gyanús senkinek? Nem nézett néhány srácra úgy, hogy gyanút fogjanak? Amikor játszottak, sportoltak, birkóztak egymással, nem keltett bennük gyanút? Az a fiú, aki nagyon tetszik neki, nem vette észre a túlságosan is gyakori pillantásokat? Hát a másik, akivel a tornateremben a leggyakrabban küzdött meg a kosármeccseken? És aki szintén felébresztett benne valamit. Nem ért hozzá túl gyakran és indokolatlanul hosszú ideig a kosarazáskor?

Ezek a kérdések folyamatosan dörömböltek belül és tudta, hogy nem lesz rá válasz. Azt is tudta, hogy erre itt nem lesz megoldás. Magában kell tartania, a gyanúnak még az árnyékát is kerülnie kell. Csakhogy ez egy olyan helyen, amilyen egy középiskolás fiúkollégium, nem megy könnyen. A csajozások, a szexualitás már állandó téma közöttük. Az intimitás fogalma nem nagyon létezik. Három szobatársa mindig és mindent megbeszélt egymással, a maguk tinédzser-módján. A három év együttlakás eltörölte közöttük a szemérmességet is. Együtt zuhanyoztak, öltözködtek, fociztak és gyakran meztelenül, egy szál  alsónadrágban terültek el az ágyon vacsora vagy épp zuhanyzás után.

És gyakran így is játszottak egymással, legyen az szobafoci, kártya, egymás teniszlabdával dobálása vagy ami őt a legrosszabbul érintette, épp birkózás.Ebből igyekezett kimaradni és a felső ágyon, a saját kis birodalmában úrrá lenni az őrült lüktetésen, amit két, szinte anyaszült meztelenül egymásba gabalyodó, birkózó szobatársának a látványa okozott.

Szinte az őrületbe kergette. Egy-két alkalommal őt is megpróbálták bevonni az efféle játékokba, de aztán letettek róla. Mindig rögtön kivonta magát ezekből és visszavonult a felső ágyon lévő kis birodalmába, hogy onnan figyelje tovább őket. Lehetőleg elkerülve a lebukást, amitől csak saját takarójának a jótékony védelme óvta meg.

 Ők pedig nem erőltették, óriási szerencséjére. A lebukás elkerülhetetlen lett volna már az első perc birkózás után egy alsónadrágban.

És érthetetlennek tartotta, hogy amikor két, vagy - ami sokkal mókásabb volt - ha épp ketten fogtak össze a harmadik ellen, mindhárom fiú egymásba fonódó teste zihál az alsó ágyon, hogyan nem bolondulnak meg a vágytól egymás iránt és kezdenek valami őrült orgiába. 

De ők egy idő után csak megunták, vagy elfáradtak, vagy a két fiú által megtámadott harmadik mozdulni sem tudott a  két másik szorításában és feladta. Aztán lassan kibogozták egymáséból a végtagjaikat, az egymásét sanyargató testek pedig eltávolodtak egymástól és lihegtek egy kicsit, hogy lehűtsék a harc hevét. Legrosszabb esetben a harc végeztével néhány percig csak a szorításokon lazítva, de még mindig egymásba gabalyodva pihentek percekig, mielőtt végképp szétváltak volna.

Volt, hogy mindhárman egy ágyon, mint egy élő Laokon-csoport ziháltak így percekig, némi szócsatával és pár tessék-lássék mozdulattal levezetve a küzdelmet. Őrület, hogy csak ennyi! Aztán pedig, mintha mi sem történt volna, folytatták az estét olvasással, tanulással, evéssel, fogmosással, egymás cukkolásával, ahogy ez szokás. És csak néha tűnt úgy, mintha valami igazítanivalót találtak volna ezután az alsónadrágjukon, de említés sosem esett róla.  

És megúszta. Az év nagy része így telt, a néha őrülten lüktető izgalom és a lebukás lehetősége által okozott stressz kettősében.

Aztán eljött az az este, amikor a legközelebb került a lebukáshoz. Addigi élete legrosszabb és közben legcsodálatosabb estéje volt ez. A két érzés együtt járt és az intenzitásuk is mindig együtt nőtt vagy csökkent, mintha folyamatosan egyensúlyban kellett volna lenniük. Ez az élmény volt a legboldogabb, legvadítóbb, ugyanakkor a legveszélyesebb is az eddigiek közül.