Az utolsó olyan nyár volt, amikor még gimnazistának érezhettük magunkat, de már megvolt a jó hír, hogy felvettek az egyetemre. Levivel, a legjobb barátommal ugyanoda adtuk be a jelentkezésünket és már túl voltunk az első eufórián, amikor megtudtuk, hogy mindkettőnket felvették. Aznap este a gimi leghúzósabb buliján voltunk már túl, Budapest belvárosában kb. minden olyan táncolós helyet végigjártunk, amit az elmúlt években kitapasztaltunk. Pár jóféle csajjal is sikerült táncolni párat, Levi az egyikükkel smárolásig is eljutott, aztán már elég sok és nagyon sokféle ital után továbbálltunk, amikor a buli halványulni kezdett.

 Az utolsó helyre már csak azért mentünk be, hogy ne haza kelljen menni, de a rengeteg italtól már elég pocsékul voltunk. Itt már talán nem is ittunk semmit, pár perc kínlódás után elegem lett és közöltem Levivel, hogy nekem ennyi volt, én hazamegyek. Részegek voltunk, de inkább a sokféle ital keverése ártott meg és már rá se bírtam nézni semmire, ami folyékony volt. A kis utcára nyíló bejárattól alig pár lépést mentünk csak, amikor Levi megszólalt:

- Megyek én is haza! - morogta csak úgy maga elé, aztán még utoljára kurjantott egyet, hogy "kibaszott egyetemisták vagyunk!", vagy valami hasonlót, aztán még hozzá tette:"És együtt nyomjuk tovább!" Jól esett, hogy ennek így örül és még ennyi ital után is ez jut eszébe, aztán a kis utcán támolyogva belépett elém, szembe fordult velem és megölelt. Jó érzés volt. Egy talán egy kicsit tovább is magamhoz szorítottam az ölelésben, mint kellett volna, mert az utolsó pár másodpercben már éreztem, hogy el akar húzódni tőlem.

 Valahogy hülye dolog, hogy itt kint az utcán két srác így megöleli egymást, még akkor is, ha jól esik és a legjobb barátom az. Kicsit talán meg is bántam, akár milyen jó érzés volt. Átkaroltam a vállát és megindultam a kis utcán. Pár perc séta volt csak a Blaha, ahol aztán elválnak útjaink, de sajnálni kezdtem, hogy vége az estének. Vagy inkább hajnalnak. 

Felvettek az egyetemre! A legjobb barátommal, akit imádok, végigszívtunk elég jó eredménnyel egy kemény gimit, nyelvvizsgát, faszán leérettségiztünk és együtt nyomjuk tovább az egyetemen. Biztos az ital miatt, de szinte pár másodpercenként váltakozott a hihetetlen öröm, a meghatottság, az aggódás, meg valami egész új dolog is; ahogy egymás vállát átkarolva baktattunk a kis utcában félrészegen, leesett hirtelen, hogy mennyire szeretem ezt a srácot itt mellettem és mennyire ragaszkodom hozzá.

 És valahogy azt is éreztem, hogy pont így van ezzel ő is. A részeg kifakadása és hogy "együtt!", ezt fontos volt mondania. Aztán az ölelés. Nagyon jó érzés volt, ahogy ezek a gondolatok így végigpörögtek bennem. Tudat alatt vagy a fáradtságtól, de egész lassan mentünk már  így összekapaszkodva, szó nélkül. Az utca végén már látszott a Blaha. Már azt éreztem, hogy szinte én húzom őt, úgy belassult a tempója, amikor megszólalt.

- Balfaszság ilyeneket mondani. - de csak mintha magának mondta volna, egész halkan.

- Mi van? - nem tudtam hirtelen hová rakni ezt, gondoltam, ennyire nem vagyunk részegek, hogy már magához is beszél. Tudtam milyen, amikor nagyon sokat iszunk és ez most nem olyan volt. Megálltunk és csak álltunk pár másodpercig, a karjaink egymás vállán átvetve és így támasztottuk egymást. Rám nézet, aztán megint elmondta:

- Balfaszság ilyeneket mondani - láttam, hogy folytatni akarja, de nem értettem és közbe kellett szólnom.

- Milyeneket? Te mi a faszról beszélsz? - és itt elröhögtem magam, mert volt az egészben valami abszurd és valahogy viccesnek találtam. Ő is elröhögte magát, de nem mozdult. Aztán pár másodperc múlva kicsit el is komorult.

- Olyanokat, hogy kurva jó, hogy együtt nyomjuk tovább... - vártam, hogy ebből mi lesz, de folytatta.

- Nélküled leszarnám az egyetemet. Mármint... hogy ha te nem jönnél... - megint egy kis szünet, aztán folytatta - nem tudom, mi a faszt csinálnék egyedül a kibaszott jó jegyeimmel. - és csak most értettem meg. A gondolatok, amik az előbb rajtam futottak át kicsit szégyenkezve is talán rólunk, a barátságunkról, arról, hogy mennyire szeretem ezt a srácot; ezek most őt is elérték. Talán egy perc különbséggel. Lehet, hogy két perc volt. Hát ennyire hasonlítunk - futott át rajtam a gondolat és ettől hirtelen úgy éreztem, hogy itt most akár meg is halnék érte, ez olyan jó érzés.

- Ó bazmeg... - ennyit tudtam kinyögni, ahogy ott álltunk, de teljesen ki voltam ütve a meghatottságtól. Tényleg megütött az egész. - Ó bazmeg... - nyögtem ki megint, és hirtelen nem tudtam, mit mondja vagy mit csináljak. Csak néztem, ahogy áll és lesüti a szemét, aztán elhatároztam magam.

- Levi... - rám nézett, mire a kezem a vállára helyeztem és s szemébe nézve mondtam tovább - most kibaszottul meg foglak ölelni, hallod? - aztán hozzá léptem és magamhoz húztam. Ő is átölelt, aztán mintha megjött volna mindkettőnk bátorsága, már rendesen szorítottuk egymást. Az ital és a mozgalmas este miatt átmelegedve a pólón keresztül éreztem, ahogy egymáshoz simulunk, hogy milyen forró a teste. És fantasztikus érzés volt.

 Soha életemben nem öleltem meg így senkit. Az utolsó komolynak mondható barátnőmmel se voltam így soha, hogy egy ilyen ölelésben forrtunk volna össze. Vagy csak azért volt ennyire más, mert mindketten fiúk vagyunk és így magunkhoz tudjuk szorítani egymást, fogalmam sincs. 

 De minden pillanatára emlékszem, hogy milyen jó és valahogy fantasztikusan mély és intenzív érzés volt. Sokkal mélyebb és valahogy sokkal több volt ez, mint addig a barátnőimmel. És ez csak egy szoros ölelés egy baráttal. Persze ezeken már csak utólag gondolkodtam, ott abban a percben csak a szeretet és a barátság volt, ami túlcsordult bennem és a szeretett barát forró testének az ölelése, az egymáshoz simulás volt csak. Hirtelen az sem érdekelt, látja-e valaki. Nem érdekelt semmi más, csak ő és az az ölelés. Ha rajtam múlik, sose lett volna vége. 

 Meghallottam egy szipogást a nyakamból, ahogy belefúrta fejét, nekem se sokon múlott, hogy ne kezdjek pityeregni. 

- Felnőtt emberek, bazmeg... egyetemisták - mondta halkan szipogva a nyakamba, de mintha a szipogás közben ezen kicsit el is nevette volna magát. 

- Azok - mondtam én is, de egy pillanat alatt jó kedvem lett - két sírós picsa! - fejeztem be, de erre már mindketten elnevettük magunkat. Már egyikünk álla sem fúródott a másik nyakába, aztán lassan kibontakoztunk egymásból. Nehezemre esett elengedni, de végül sikerült. Álltunk pár másodpercig egymással szemben. 

- Menjünk haza józanodni - mondta és lassan tovább indultunk. Jó lett volna átölelni és úgy menni tovább, de valahogy nem volt hozzá bátorságom. Nem akartam elrontani, vagy neki kínossá tenni életem egyik legjobb élményét. Mert annak gondoltam ezt az ölelést. És láttam, éreztem, hogy neki is az volt. Teljesen feloldódtunk és vidámak voltunk, mire kiértünk a Blahára. Hülyéskedtünk, lökdösődtünk, valószínűleg két részeg hülyegyerekként viselkedve értünk ki a térre.

 Amikor kiléptünk a kis utcából még odavetettem neki:

- Jobb is, ha megyünk józanodni, mert még megcsókolnálak - szélesen vigyorgott csak rajta, aztán csak hátba vert.

- Kár hogy csak most jut eszedbe - és teátrálisan elnézett a Blahán az éjszakait váró csoport felé

- Amikor nem látják fasza lett volna. - és csak vigyorgott. Sosem tudom meg, komolyan gondolta-e. Ha tippelnem kéne, azt mondanám: igen. Ott, akkor komolyan gondolta. 

- Vigyázz, most nem szabadulsz meg tőlem még legalább öt évig! Egyetemi bulik is vannak. Behajtom rajtad!  - ezen már csak röhögött egyet. 

- Egyetem? Az még csak hónapok múlva lesz, most addig várhatok!  - röhögcséltünk még pár percet, aztán feltűnt az éjszakai busz, amivel mennie kell. 

- Na menjél, mert itt maradsz a nyakamon és várhatok veled még egy buszt! - mondtam neki. Egymás kezébe csaptunk, egy gyors ölelés, aztán a megállóhoz indult. 

- Te meg ne csinálj botrányt hazafelé menet! - fordult még hátra menet közben nevetgélve, aztán futnia kellett pár lépést, hogy az éppen beálló buszhoz érjen. Csak intettem neki, aztán felszállt és eltűnt a buszon lévő tömegben.

 Én is nekiindultam a kb. 15 perces sétának hazáig. Közben végig azon az ölelésen járt az eszem. És azon, hogy kurvára szeretem ezt a srácot és rohadt nagy mázli, hogy együtt folytatjuk.

 A beígért csókra végül sort kerítettünk a következő években, sőt többre is, de egyikünk sem lett meleg, nem voltunk más fiúkkal sem, fel sem merült ilyesmi. Nem is nagyon volt ez téma kettőnk között, igazából egész természetessé vált, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz.
 Az egyetem alatt én két komolynak mondható kapcsolatba keveredtem, a második barátnőmmel nem sokkal a diploma előtt szakítottunk, aztán hosszú szünet jött a mostani kapcsolatomig, ami úgy tűnik, hogy nagyon komolyra fordul. Levinek egy rövid kapcsolat után hosszú szünet jött, aztán a diplomázós félév végén lett egy barátnője, akit el is jegyzett, aztán jött egy komoly válság, összeveszés és ő most egyedül próbálja élvezni az életet a hatalmas pofon után, amit kapott.

 Gyakran összejárunk és azóta is közelebb állunk egymáshoz, mint két átlagos barát. Habár szerintem ami közöttünk van, az jelenti az igazi barátságot, ami nem "haver" vagy "ismerős", hanem valódi barát, akiért bármikor, bármit megtenne az ember.

 Az első csókunk egymással egyébként szinte véletlenül, egész ártatlanul jött, de az, hogy idáig jutott a barátságunk, akkor és ott a  világ legtermészetesebb dolgának tűnt. És ez szerencsére azóta sem változott. Ez a furcsa, titkos "cinkosság" kettőnk között azóta is a világ legtermészetesebb dolgának tűnik.

 És lehet, hogy kapcsolatok, barátnők,  talán feleségek is, ki tudja,  jönnek-mennek majd az életünkben, de kettőnk között ez már mindig így marad. Ez a furcsának tűnő, habár nekünk természetes barátság talán az egyik legbiztosabb dolog az életünkben.

Folytatás (az első csók)...