Alig egy éve álltam be életem első munkahelyére. Az egyetem szegénysége után hatalmas változás volt a hatalmas, kényelmes irodaépületben lévő fővárosi multicég. Nem éppen életem álma volt maga a munka, de az első egész jó saját fizetés és a környezet olyan volt, hogy elégedetten jártam be minden nap. A társaság meglepően fiatal, kb. fele alig pár évvel lehetett egyetem után, a legidősebb kolléga is negyven alatti lehetett. És pár idősebb, akiket alig láttunk, mert igazán senki sem tudta, hogy mit csinálnak. Egész jó, vidám társaság. Kisebb, többé-kevésbé véletlenszerűen alakuló 4-5 fős csapatok néhány hétig dolgoztak egy projekten, aztán a következő feladatra egyedül vagy egy újabb pár fős csoportban került sor. Így alig egy év után már rengeteg embert megismertem és kialakult pár barátság is. És ami aztán néhány hétre felkavarta a mindennapjaimat, időnként érkezett pár gyakornok, akik a legtöbbször a diplomájukat író egyetemisták voltak. És nekik egy plusz, hasznos dolog volt, ha bekerültek egy ilyen kis csapatba és pár hétig együtt dolgozhattak velük. 

 Az egyik pénteken megkaptam a következő feladatot és délután megtartottuk az első kis alakuló megbeszélést a friss csapattal, akikkel a következő héttől dolgozni fogok rajta. És megtudtuk a projektvezetőtől azt is: egy gyakornok is lesz velünk, akinek a témába vágó diplomamunkája van, úgyhogy ez a pár hét jól fog neki jönni. Nekünk meg olcsó, lelkes munkaerő, szóval mindenki jól jár. És ami a legjobban meglepett: én leszek a mentora, addig a pár hétig, amíg nálunk lesz. Ez volt az első ilyen esetem, egy év után úgy gondolták, hogy a feladat mellett már elbírok egy gyakornok terelgetésével is. A valóságban ez persze inkább csak együtt dolgozást jelentett, legfeljebb közben egy több kérdése lesz. De az eddigi tapasztalataink alapján inkább sokkal több segítség volt, mint amennyi plusz feladatot jelentett, ha egy gyakornok is dolgozott velünk. Szóval vártam a következő hét elejét, amikor ő is megjelenik és a hétfő reggeli megbeszélésen ő is bekapcsolódik a mindennapjainkba. Legalábbis addig a 4-5 hétig, amíg a projekt várhatóan tartani fog.

 Hétfő reggel az irodaház bejáratánál vártam, hogy felvigyem a kis megbeszélőnkbe és megtartsuk a kis csapattal az első eligazítást. Aztán nekem még el kellett intéznem a jövevényünk belépőkártyáját és pár dolgot, ami ahhoz kellett, hogy dolgozni tudjon. Csak a nevét tudtam, de reméltem, hogy megtaláljuk majd egymást a portán. Szinte másodpercre pontosan érkezett és amikor megláttam, történt velem valami. Egy kéz belökte a sötétített üvegajtót és egy velem egy magasságú, sportos srác lendült be rajta. Határozott léptekkel tette meg azt a pár métert a portáig, egyenesen hozzám lépett. 

 A srácon szűk, fehér póló volt egy lazán kigombolt bordó ing alatt, jól kiemelve a vékony, sportos alkatát, egy épp divatos szűk, a lábára feszülő fekete farmer és egy rikítóan fehér sportcipő. Viszonylag rövid, fekete haj, élénk vidám tekintet. És fantasztikusan jóképű. Korábban volt egy könnyű kalandozásom egy sráccal, vagy inkább kísérlet, amikor egy kollégista társammal - inkább csak kíváncsiságból és persze elég erős kölcsönös vonzalomból - próbálkoztunk egymással. Jó volt vele, de szexnek nem nevezném, ameddig eljutottunk. Szeretkezésnek inkább. Élveztük egymás testét és rengeteget csókolóztunk is egymással. Jól elvoltunk és rohadtul élveztük is egymást. Aztán az egyetem végével szétköltöztünk és vége lett. Most épp  volt egy barátnőm, akivel már együtt laktam és többé-kevésbé jól is működött a dolog.  A srác megjelenése szíven ütött. 

- Szia, Márk vagyok!, Szerintem rám vársz! - mondta, ahogy odalépett széles mosollyal és kezet nyújtott. Próbáltam gyorsan összeszedni magam a váratlan bénultságból és bénán bemutatkoztam, amíg kezet ráztunk. Fogalmam sincs, miről beszélgettünk, amíg felértünk az irodába. Magam elé tessékeltem a liftben, közben pár lépés erejéig megint letaglózott a jelenség. Nem értettem, mi a fene van velem! Ilyet még a másik srácnál sem éreztem és a barátnőmnél sem. Erőltetnem kellett, hogy amíg felmegy a pár lépcsőfokon előttem és beszállunk a liftbe, ne bámuljam a sportos, vékony alkatot, a ráfeszülő fekete farmert és vigyorogjak rá, mint egy idióta. Teljesen letaglózott a jelenség. 

 A megbeszélésen hamar összeszedtük, mit fog majd csinálni és milyen időrendben, úgyhogy neki is láttam elintézni a dolgait, hogy másnaptól már minden simán menjen. Egész nap velem volt. Jött a különböző irodákba és emberekhez, elkezdte beleásni magát a feladatába, ebédeltünk is közösen, aztán egész délután a laptopján próbálta átnézni, amiket átmásoltam neki, hogy másnap már nagyjából képben legyen, mire neki tud látni. És jó volt vele együtt lenni. Értelmes, jókedvű srác, a nap végére már nem csak a kinézetével nem tudtam betelni, de meg is kedveltem. Délután megköszönte, hogy egész nap segítettem neki. 

- Nemsokára találkozunk! - búcsúzott - Reggel 8-ra jövök, ahogy megbeszéltük!  - Kicsit sajnálkozott, hogy az ellenkező irányba indul a villamossal, mint én, úgyhogy hazafelé nem együtt fogunk utazni.

 Amikor végül elköszöntünk, úgy éreztem, hogy az utolsó kézfogás mintha egy másodperccel tovább tartott volna és szorosabb lett volna, mint amikor bemutatkozott. De hazafelé villamosozva meggyőztem magam, hogy csak képzelődtem. Már alig vártam, hogy reggel újra lássam. 

 Korán bent voltam, hogy egy kicsit készüljek az új feladat első napjára és átgondoljam, hogy fogunk majd együtt dolgozni rajta, amikor meglepetésemre nyílt az iroda ajtaja és belépett rajta. Még reggel hét sem volt és már itt van. Egyedül voltam a nyolcszemélyes irodában, a többiek is nyolc körül érkeznek majd. 

- Gondoltam, hogy bent leszel korán! - kezdte köszönés helyett, aztán kezet fogtunk. És most már valahogy biztos voltam benne, hogy egy kicsit tovább szorítja a kezem, mint ahogy az szokás és jól esett az érzés. - Megkaptál a nyakadba! - folytatta nevetve - Úgyhogy gondoltam, hátha kicsit tudok segíteni, hogy legalább sokkal több dolgod ne legyen miattam. 

- Mi? - csak hebegtem - Tök nagy segítség, hogy itt leszel. Dehogy több meló! 

- Mégis korán bejöttél! - ellenkezett, és egész közel állt hozzám és barátságosan a vállamra tette a kezét. 

- Ez csak az első nap! - szabadkoztam - Kicsit nekem is képbe kell kerülni. Aztán már nyugisabb lesz. És az a pár másodperc, amíg a keze a vállamon volt, elég volt arra, hogy a pulzusom megugorjon és a szívem őrült módon kezdjen dörömbölni. Pár másodpercre én is megfogtam a vállát és egymásra nevettünk. Jó érzés volt. 

- Örülök, hogy veled fogok dolgozni. - mondta aztán, amikor levette a kezét a vállamról. - Én is örülök, hogy te jöttél. - nyögtem ki, ami valahogy viccesen hangzott és megint felnevettünk.

A nap folyamán aztán belevetettük magunkat az új feladatba és megbizonyosodhattam róla, hogy nem csak jó srác, akibe - most már be kellett ismernem magamnak - hogy talán szerelmes lettem, hanem elég jó és hatékony segítség is. Nem csak a társaságát szerettem, de dolgozni is jó volt vele. És volt pár furcsa, jól eső pillanat, amikor hozzám ért, vagy mintha csak véletlen vagy öntudatlan mozdulat lett volna, átkarolta a vállam, amíg a nyomtatót próbáltuk életre kelteni vagy egy dokumentumot néztünk közösen valamelyikünk laptopján. És azon vettem észre magam, hogy a nap végére a világ legtermészetesebb dolga lett, hogy néha-néha barátságosan egyikünk átkarolja a másik vállát vagy csak egy laza mozdulattal megérintjük egymást. 

És abban is biztos voltam a nap végére, hogy ezek nem csak véletlen mozdulatok, hanem neki is jól esnek. Jó volt vele dolgozni. Jó hangulatban és hatékonyan csináltuk, amit kellett. Kora estig dolgoztunk, ahhoz képest, hogy elsőként voltunk az irodában, utoljára mentünk el. Még bent kezdtünk el búcsúzkodni, habár a villamosig együtt terveztünk elsétálni, hogy aztán - sajnos - ellenkező irányba induljunk hazafelé.

- Tök jó volt veled dolgozni ma! - kezdte még indulás előtt - Már várom a holnapot! - mondta mosolyogva, miközben odajött hozzám az asztalhoz, ahol a cuccaimat szedtem össze, hogy indulhassunk. 

- Veled is tök jó! - mondtam, aztán megint valamiért muszáj volt ezen nevetni. - Na jó, ez elég bénán hangzik így. - mondtam aztán.

- Nem, dehogy! - folytatta és megint átkarolta a vállam. Talán ez volt az a pillanat, amikor véglegesen átfordult bennem valami. Nem tudtam már valami hülyeséggel elütni. Lazán a derekára tettem a kezem és felé fordultam.

- Figyelj, én nem gondoltam, hogy valakivel ennyire jól lehet... - itt kicsit elakadtam, mert megláttam, hogy szélesen elmosolyodik. Aztán a következő pillanatban egészen közel lépett hozzám és mindkét kezét a vállamra tette. Nem tudtam, most mi legyen, egészen zavarba jöttem, de a kezem öntudatlanul is a derekára tettem. Végül ő törte meg a csendet. 

 - Amikor beléptem, és megláttalak, már tudtam, hogy jó lesz veled dolgozni. - mondta szinte suttogva. Szinte megszédültem a közelségétől és mondani akartam valamit, de a következő pillanatban megéreztem a kezét a tarkómon és magához húzott. Nem tudtam parancsolni már magamnak, köré fontam a karom és magamhoz szorítottam és csókolózni kezdtünk. Egy pillanatra még bepánikoltam, hogy nem járhat-e erre valaki, aztán megnyugtattam magam, hogy már rég hazamentek és a legközelebbi ember valószínűleg két emelettel alattunk van. Alaposan belefeledkeztünk egymásba. Hosszú, nagyon hosszú ideig csókolóztunk, szorosan ölelve egymást. Életem legjobb és legforróbb csókolózása volt ez. A legszívesebben eldőltem volna vele, hogy egymáson hemperegve folytassuk, de egyszer csak elszakadt tőlem és amikor vissza akartam húzni magamhoz, ellenállt. 

- Ne... mondta suttogva, ne itt! Menjünk haza! - mondta és kibontakozott az ölelésből. - Gyere el hozzám! - mondta végül. És csak bólintottam. Már én is éreztem, hogy ha itt nekiesünk egymásnak, abból lebukás is lehet. És nem akartam, hogy ettől kelljen félni. Végül megragadtam a karját és elindultam a lift felé. Nevetve jött utánam. A liftben majdnem megint egymásnak estünk, majd megőrültem, hogy csókolózhassak vele és magamhoz szoríthassam, de sikerült legyűrni a vágyakozást. A villamoshoz rohantunk és felszálltam vele. Nagyjából tudtam, hogy merre lakik és már alig vártam, hogy megérkezzünk. A lakásába felfelé menet a liftben már nem bírtunk magunkkal és majd felfaltuk egymást. És végre bent voltunk. Nem érdekelt, hogy milyen a lakás, körbe se néztem, egyenesen a szobába mentünk, ahol lerántottuk egymást az ágyára és végre egymásnak estünk. 

 Életem legjobb szeretkezése volt.