A gimi utolsó évében a dupla tesiórák voltak a hét csúcspontjai. A nap végén az érettségi lázában égő osztály nagy része imádte ezeket. Persze ez leginkább a tanárunk miatt volt, mert a néhány kötelező dolgon kívül rengeteg élvezetes, kreatív csapatjátékot talált ki. A pár közös gyakorlat után a fiúk és a lányok külön csapatokban játszották ezeket. Az osztályban lévő tizenhat fiúból 12-14 rendszeresen részt vett ezekben.

  Volt pár labdás játék, persze nem a hagyományos foci vagy kézilabda, inkább kicsit egy küzdősport és a foci keverékei voltak ezek. Az egyik kedvencem pl. a labdarablás, amikor nyolcan-tizen körben állva egymás derekát átkarolva kellett, hogy a körön belül lévő labdát eltereljük a tornateremben kijelölt vonalig, a többi fiú pedig kívülről kellett, hogy kezet nem használva, némi lökdösődés segítségével is akár, valahol bele tudjon érni a körben járatott labdába. Ha sikerült beleérni vagy elszakítani a kört, mielőtt elértek volna a vonalig, akkor a csapat veszített.

 A néhány labda nélküli játék már inkább a küzdelemről és a csapatmunkáról szólt. Két kedvencem is volt ezek között. Az egyiket vadászatnak neveztük el. Ebben a létszámtól függően 6-7 fős csapatokban, láncot alkotva egymás kezét megfogva vadásztunk a teremben egymásra. A cél az volt, hogy a másik láncot teljesen bekerítsük és a két szélső ember meg tudja fogni egymás kezét úgy, hogy a másik lánc minden tagja belül van, vagy elszakítsuk a másik láncot. Persze ez a legtöbbször kaotikus lökdösődéssé alakult és a két-két szélső ember próbálta a szabad kezével megakadályozni a másik szélsőt, hogy elérjék egymást, de azért párszor összejött a kör.A legtöbbször persze a lánc szétszakadt és egymásra kupacba dőlve lett vége a játéknak úgy, hogy senki nem tudta megmondani, melyik lánc szakadt el előbb.
 A másik, talán legintenzívebb játék az Utolsó ember nevet kapta. A magasugrók hatalmas, kb. 5 x 5 méteres 50 centi vastag gyakorlószőnyegén zajlott. Ez volt a legegyszerűbb, de a legintenzívebb és talán ezt szerettük a legjobban. A lényeg az volt, hogy mindannyian felálltunk a szőnyeg szélére körben, egymásnak háttal kifelé fordulva, majd vezényszóra a feladat az volt, hogy mindenkit lelökjünk róla. A játék nevéhez híven a nyertes az utolsó ember volt, aki a szőnyegen maradt. Az első fél percben persze rengetegen voltunk még egy nagyon kis területen és sok leeső volt, aztán ahogy fogyatkoztak a mindenki mindenki ellen harcban a fent lévők, egyre nehezebben és nagyobb küzdelem árán esett le valaki.

Az utolsó 3-4 ember jellemzően már nehezen tudott lelökni valakit, mert a kis csoport tagjai általában a szőnyegen ide-oda gurulva, egymásba gabalyodva próbálták letolni egymást.

 A legtöbbször két srác egymást lerántva, együtt esett le, vagy egy szemfüles harmadik tolta le az éppen egymásba gabalyodó másik kettőt és kapcsolódott be egy másik birkózásba. Kb. 10-12-en kezdtük el mindig a harcot. Eleinte még mindenki próbált állva maradni és mindig a szőnyeg közepe felé mozogni. Ilyenkor még az első 5-6 ember fél percen belül leesett de az utolsó 4-5 srác küzdelme, amint a szőnyeg közepe tájékán ledöntötték egymást, heves, hosszan tartó bírkózássá alakult. Néha mindenki egyetlen 5-6 fős kupacban egymásba gabalyodva birkózott, néha külön 2-3 fős kis csoportban gyűrtük egymást, amíg csak egyvalaki maradt fent és beszállhatott a másik kis csapat küzdelmébe. 

 A legtovább akkor tartott a harc, ha egy nagy csoport alakult ki valahol középen, mert onnan nehéz volt bárkit kiszakítani. Vagy ha valaki kiszabadult és fel tudott állni, akkor megpróbált mást is elrángatni, hogy egy lendülettel lelökje a szőnyegről. A 2-3 fős birkózások hamarabb véget értek vagy úgy, hogy egymást kulcsolva együtt gurultak le a szőnyegről vagy az egyikük kicsit kiszabadulva a másik kettő fogásából valahogy le tudta tolni őket. 

Heves és fárasztó volt, de azért vigyáztunk egymásra. Egy-két póló néha elszakadt, ahogy egymást téptük, de ennél nagyobb sérülés soha nem történt. Az első menet után általában még egyre, esetleg ha nagyon gyorsan véget ért, kettőre is volt idő, de az utolsóban már mindenki hullafáradtan és kimerülten küzdött. Amíg az ember nem próbálja, nem is gondolná, hogy milyen fárasztó, intenzív és folyamatos izommunka birkózni, főleg úgy, hogy egy pillanatnyi szünet sincs. Egy-két perc után már izzadtan kapkodtuk a levegőt.

 Életem első olyan élménye, amikor egy srácra nem úgy gondoltam, mint egy haverra, barátra, ellenfélre vagy csapattársa, hanem mint egy olyan testre, akihez jól esett hozzáérni, egy ilyen játék után volt. A játék alatt éreztem meg azt, hogy most valami olyasmi történik, ami eddig nem, vagy legalábbis soha nem ilyen erősen. Abban biztos voltam, hogy az időnkénti kis jó érzés egy-egy érintkezés vagy birkózás közben másnál is előfordult, de aztán ahogy jött, el is múlt. De ez most más volt. Most először tudatosult bennem, hogy amit érzek, az nem olyan, mint eddig bármikor. 

A játékkal kezdődött.

FOLYTATÁS  - 2. rész

Az első rész folytatása...

Az első egyetemi félév kicsit sokkolt mindkettőnket. Kemény volt. Féléves feladatok, dolgozatok, laborok. Jó tanulókként érkeztünk, de az első félévben szinte a túlélésért küzdöttünk. Nagy nehezen túljutottunk rajta és a decemberi vizsgaidőszakban mindketten bevállaltuk a két legbrutálisabb elővizsga lehetőséget. Az egyik viszonylag simán meglett; a karácsonyi szünet előtti utolsó nap aztán együtt rettegve mentünk fel a második kifüggesztett eredményeit megnézni. Levinek simán lett meg, nekem pedig épp egy hajszállal, de sikerült.

 A félév legjobb pillanata volt ez, egymást átkarolva, nevetgélve, vidáman lökdösődve indultunk haza.

Most jön két hét szünet, aztán már csak a könnyebb vizsgák. Úgy terveztük, hogy bármi is lesz kirakva az eredményfalra, ma este bulizni megyünk. A kollégiumban elég aktívan folyt a bulizós életmód, az egyik barátunk, aki bent lakott, hívott az esti koleszos buliba. Mivel a szobájából aznap délután mindenki hazautazik, a karácsony előtti gőzkieresztés után bent is alszunk nála és reggel megyünk csak haza.

 A buliról nem sok emlékem maradt. A kollégium földszintjén lévő hatalmas teremben sötétség, egy kis villódzó fénytechnika, őrült hangerejű zene és rengeteg alkohol. Erről szólt. És némi táncolás egymással és azzal a kevés lánnyal, akik ott voltak. Levivel el is vesztettük egymást egy idő után. Valamikor éjfél körül aztán elegem is lett az egészből, Levit sem találtam meg, úgyhogy elindultam megkeresni a barátunk szobáját. Reméltem, hogy tényleg nyitva lesz és tényleg el tudok majd dőlni, hogy kialudjam magam.

Amikor benyitottam, megláttam a barátunkat, aki ruhástul aludt az ágyában, látszólag teljesen kiütve. Levi a másik ágyon, szintén csak úgy ruhában eldőlve elég kényelmetlen pózban, átlósan feküdt hanyatt az ágyon, a lába lelógott róla. Megláttam az üres ágyat is a szoba sarkában, elindultam, hogy eldőljek én is. Meglepődtem, hogy nem is vagyok olyan részeg, mint gondoltam, vagy csak a lépcsőzés józanított ki, amíg felértem ide. 

- Jól vagy? - hallottam meg egy sóhajtást Levi felől. Felkönyökölve az ágyon nézett.

- Szerintem jobban, mint te. - mondtam neki, amire elnevette magát. 

-Á, nem gáz, csak eluntam már lent. - tényleg sokat javult pár pillanat alatt, mintha csak felébredt volna, de nem tűnt részegnek egy kicsit sem. Megnyugodtam, hogy a másnaposságot valószínűleg mindketten megússzuk majd, semmi dráma nem lesz, csak aludni kell egyet. 

- Hát elég szar... ha jobban belegondolok. - mondtam neki,  aztán felnevettünk mindketten. Felült az ágy szélére, ránézett a másik ágyon hortyogó barátunkra.

- Ő kiütötte magát. Amikor feljöttem már itt volt. Szar napja lesz holnap.  - ezzel egyet tudtam érteni. Álldogáltam pár másodpercig, aztán hirtelen ötlettől vezérelve leültem mellé az ágyára. 

- Szar buli volt, de a félév neheze megvan. Jobb így, mint egy szar félév, aztán egy jó buli. - mondtam fél percnyi csend után.

- Hülye! - mondta nevetve és átvetette a karját a vállamon és kicsit magához húzott. Én is átkaroltam és üldögéltünk így pár percig.  

 Végül ő törte meg a csendet.

- Amikor megtudtuk, hogy felvettek és mentünk haza... - kezdte, aztán megakadt. Pontosan emlékeztem mindenre én is, hirtelen el is öntött az a jóleső, meleg, szeretettel teli érzés, amit akkor éreztem iránta. Átkaroltam én is és kicsit szorosabban húztam magamhoz.

- Amikor kihagytad életed legjobb smárolását. - mondtam szinte gondolkodás nélkül vigyorogva. Erre hangosan elnevette magát. 

- Én? Te hagytad ki életed smárolását, hülye! - válaszolta széles vigyorral. 

Aztán egy perc csend következett és csak néztük egymást mosolyogva. Furcsa, de egyáltalán nem volt semmi feszélyező vagy kellemetlen ebben a közelségben. Sőt, nagyon jó érzés volt. 

- Na jó, ezt nem bírom tovább - mondta egész halkan- muszáj kipróbálnom valamit, amit még sosem. - folytatta. Aztán meg sem várta a választ, a vállamat átkaroló karja feljebb csúszott és megéreztem a kezét a tarkóm mögött, ahogy finoman maga felé húz. Ott szorosan egymás mellett ülve az ágy szélén egy pillanat alatt elfogyott a távolság és megéreztem az arca forróságát, aztán a következő pillanatban a puha ajkakat a számon. Egészen finoman csinálta, aztán el sem távolodva tőlem pár másodpercig éreztem, hogy egymáséhoz simulnak az ajkaink és finoman, mintha csak ízlelgetne apró csókokat nyom a számra.  

 Öntudatlanul én is a tarkója mögé nyúltam és kicsit erősebben húztam magamhoz. Kellett néhány másodperc, hogy magamhoz térjek, amíg ízlelgetett, mire elöntött valami olyan forróság, amilyet még nem éreztem. Fogalmam sem volt, hogy milyen lehet egy fiúval csókolózni, csak lányokkal csináltam, de ez itt, vele sokkal másabb volt, mint eddig bármi. Biztos benne volt az is, hogy a legjobb barátommal vagyok, akit nagyon szeretek, a sok stressz, amíg  az eddigi vizsgákon közösen túljutottunk, meg minden más is, ami közös volt bennünk.
 Nem akartam, hogy máris abbahagyja, ezért kicsit jobban magamhoz szorítottam és én is viszonoztam az ízlelgetést néhány másodpercig.

 Aztán lazult a keze a tarkómon, kicsit finomodtak a mozdulatok és az ajkaink már csak egészen puhán simultak egymáséhoz, amikor végül abbahagytuk és eltávolodtunk egy kicsit egymástól.  

 Most jöttem csak zavarba egy kicsit és láttam rajta, hogy ő is. Nem engedtük el egymás tekintetét, de egyikünk sem tudott mit mondani hirtelen. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy vágyom erre az élményre vele, sokkal jobban, mint bárki mással. Legalábbis ott, akkor ezt éreztem. És senki máséval nem cseréltem volna el azokat az ajkakat és azt az ölelést. 

Megláttam egy halvány mosolyt rajta és ettől valahogy nagyon megkönnyebbültem.

- Mi a faszért vártunk ezzel eddig? - kérdeztem tőle, de erre már széles mosoly volt a válasz.

- Tudtam, hogy jó lesz - mondta halkan - de hogy ennyire - folytatta aztán. - Azt a kurva! - fejezte be végül, mire mindketten felnevettünk. Egy-két percig csak ültünk egymáshoz simulva, átkarolva egymást és nem nagyon tudtuk, mit mondjunk. Aztán úgy döntöttem, hogy kell még belőle és tudtam, hogy nem fog ellenkezni. A vállát átölelve húzni kezdtem magamhoz és a másik kezemet az arcára simítottam.

- A te hibád az egész, te kezdted! - amire csak vigyorgott - Nem bírom ki, hogy ne csináljuk megint. - fejeztem be végül. Szinte még el sem mondtam, ő is a kezébe fogta az arcom és néhány pillanat múlva megint megcsókoltuk egymást. Most már sokkal bátrabban és sokkal intenzívebben csókoltuk egymást, néha már egymás arcára és nyakára is jutott egy csók. Nem tudom, meddig tartott, de elég sokáig csinálhattuk ezt. 

 A végén már egymás nyelvét is ízlelgettük és az ajkak finom játszadozása az ajkaink és a nyelvünk birkózásává alakult. Bármeddig tudtuk volna csinálni. Végül a társunk mozgolódása józanított ki, ahogy hortyogva, az alkoholtól öntudatlanul átfordult az ágyán a másik oldalára. 

Ez a kis ijedség, hogy meghallottuk őt mozogni, alaposan lehűtött minket. Néhány finom, puha csókkal fejeztük be, aztán nagy nehezen elszakadtunk egymástól. Csak ültünk egymás mellett, átkarolva egymás vállát és mi voltunk a legboldogabb barátok a világon. 

- Aludjunk. - mondta végül halkan. Egyetértettem. Lassan felálltam mellőle és eldőltem a másik sarokban lévő ágyon. 

Pár percig némán feküdtünk, amikor szinte suttogva mondta:

- Ez valami kibaszott jó volt veled.

Jó érzés volt ezt hallani. 

- Veled is sokkal jobb, mint eddig bárki mással. -válaszoltam neki. Aztán még hozzátettem - akarok még ilyet veled. 

Amint ezt kimondtam, szinte csak akkor fogtam fel, mit is mondok és egy kicsit megijedtem magamtól. 

- Én is veled. - válaszolta halkan.

 Ettől megnyugodtam. Eltelt pár perc, de nem szóltunk semmit. Aztán hallottam, hogy az ágyán befordul a fal felé. Én is elhelyezkedtem egy kicsit kényelmesebben és perceken belül elaludtam. 

 A következő években mindkettőnknek voltak barátnői és csalódásai is. Az egyetem végéig talán négy alkalom volt, amikor így egymásba gabalyodtunk egy-egy estére és mindegyik fantasztikus élmény volt. Egyre bátrabban és egyre intenzívebben szinte felfaltuk egymást ilyenkor, annyira jó volt, aztán ment tovább minden a normális kerékvágásban. Ezen kívül nem is nagyon emlegettük ezeket az eseteket és ezt a furcsa közös kis titkunkat.  Valahogy tök természetes volt közöttünk az egész.

 A barátságunkat nem hiszem, hogy azelőtt is bármi ki tudta volna kezdeni vagy hogy bármelyikünk képes lett volna akár csak egy pillanatra is haragudni bármiért a másikra, de ettől a közös, bűnös titoktól talán ez a kötelék még szorosabbá vált. 

És szerencsére azóta sem változott semmi. Persze ma már sokkal ritkábban találkozunk, mindegyikünknek megvan a maga normális élete, de amikor találkozunk, akkor tudom, hogy az együtt töltött órák számán kívül igazán semmi sem változott.
Talán azóta is - a ritka találkozások ellenére - a legbiztosabb pont vagyunk egymás életében.

 Az utolsó olyan nyár volt, amikor még gimnazistának érezhettük magunkat, de már megvolt a jó hír, hogy felvettek az egyetemre. Levivel, a legjobb barátommal ugyanoda adtuk be a jelentkezésünket és már túl voltunk az első eufórián, amikor megtudtuk, hogy mindkettőnket felvették. Aznap este a gimi leghúzósabb buliján voltunk már túl, Budapest belvárosában kb. minden olyan táncolós helyet végigjártunk, amit az elmúlt években kitapasztaltunk. Pár jóféle csajjal is sikerült táncolni párat, Levi az egyikükkel smárolásig is eljutott, aztán már elég sok és nagyon sokféle ital után továbbálltunk, amikor a buli halványulni kezdett.

 Az utolsó helyre már csak azért mentünk be, hogy ne haza kelljen menni, de a rengeteg italtól már elég pocsékul voltunk. Itt már talán nem is ittunk semmit, pár perc kínlódás után elegem lett és közöltem Levivel, hogy nekem ennyi volt, én hazamegyek. Részegek voltunk, de inkább a sokféle ital keverése ártott meg és már rá se bírtam nézni semmire, ami folyékony volt. A kis utcára nyíló bejárattól alig pár lépést mentünk csak, amikor Levi megszólalt:

- Megyek én is haza! - morogta csak úgy maga elé, aztán még utoljára kurjantott egyet, hogy "kibaszott egyetemisták vagyunk!", vagy valami hasonlót, aztán még hozzá tette:"És együtt nyomjuk tovább!" Jól esett, hogy ennek így örül és még ennyi ital után is ez jut eszébe, aztán a kis utcán támolyogva belépett elém, szembe fordult velem és megölelt. Jó érzés volt. Egy talán egy kicsit tovább is magamhoz szorítottam az ölelésben, mint kellett volna, mert az utolsó pár másodpercben már éreztem, hogy el akar húzódni tőlem.

 Valahogy hülye dolog, hogy itt kint az utcán két srác így megöleli egymást, még akkor is, ha jól esik és a legjobb barátom az. Kicsit talán meg is bántam, akár milyen jó érzés volt. Átkaroltam a vállát és megindultam a kis utcán. Pár perc séta volt csak a Blaha, ahol aztán elválnak útjaink, de sajnálni kezdtem, hogy vége az estének. Vagy inkább hajnalnak. 

Felvettek az egyetemre! A legjobb barátommal, akit imádok, végigszívtunk elég jó eredménnyel egy kemény gimit, nyelvvizsgát, faszán leérettségiztünk és együtt nyomjuk tovább az egyetemen. Biztos az ital miatt, de szinte pár másodpercenként váltakozott a hihetetlen öröm, a meghatottság, az aggódás, meg valami egész új dolog is; ahogy egymás vállát átkarolva baktattunk a kis utcában félrészegen, leesett hirtelen, hogy mennyire szeretem ezt a srácot itt mellettem és mennyire ragaszkodom hozzá.

 És valahogy azt is éreztem, hogy pont így van ezzel ő is. A részeg kifakadása és hogy "együtt!", ezt fontos volt mondania. Aztán az ölelés. Nagyon jó érzés volt, ahogy ezek a gondolatok így végigpörögtek bennem. Tudat alatt vagy a fáradtságtól, de egész lassan mentünk már  így összekapaszkodva, szó nélkül. Az utca végén már látszott a Blaha. Már azt éreztem, hogy szinte én húzom őt, úgy belassult a tempója, amikor megszólalt.

- Balfaszság ilyeneket mondani. - de csak mintha magának mondta volna, egész halkan.

- Mi van? - nem tudtam hirtelen hová rakni ezt, gondoltam, ennyire nem vagyunk részegek, hogy már magához is beszél. Tudtam milyen, amikor nagyon sokat iszunk és ez most nem olyan volt. Megálltunk és csak álltunk pár másodpercig, a karjaink egymás vállán átvetve és így támasztottuk egymást. Rám nézet, aztán megint elmondta:

- Balfaszság ilyeneket mondani - láttam, hogy folytatni akarja, de nem értettem és közbe kellett szólnom.

- Milyeneket? Te mi a faszról beszélsz? - és itt elröhögtem magam, mert volt az egészben valami abszurd és valahogy viccesnek találtam. Ő is elröhögte magát, de nem mozdult. Aztán pár másodperc múlva kicsit el is komorult.

- Olyanokat, hogy kurva jó, hogy együtt nyomjuk tovább... - vártam, hogy ebből mi lesz, de folytatta.

- Nélküled leszarnám az egyetemet. Mármint... hogy ha te nem jönnél... - megint egy kis szünet, aztán folytatta - nem tudom, mi a faszt csinálnék egyedül a kibaszott jó jegyeimmel. - és csak most értettem meg. A gondolatok, amik az előbb rajtam futottak át kicsit szégyenkezve is talán rólunk, a barátságunkról, arról, hogy mennyire szeretem ezt a srácot; ezek most őt is elérték. Talán egy perc különbséggel. Lehet, hogy két perc volt. Hát ennyire hasonlítunk - futott át rajtam a gondolat és ettől hirtelen úgy éreztem, hogy itt most akár meg is halnék érte, ez olyan jó érzés.

- Ó bazmeg... - ennyit tudtam kinyögni, ahogy ott álltunk, de teljesen ki voltam ütve a meghatottságtól. Tényleg megütött az egész. - Ó bazmeg... - nyögtem ki megint, és hirtelen nem tudtam, mit mondja vagy mit csináljak. Csak néztem, ahogy áll és lesüti a szemét, aztán elhatároztam magam.

- Levi... - rám nézett, mire a kezem a vállára helyeztem és s szemébe nézve mondtam tovább - most kibaszottul meg foglak ölelni, hallod? - aztán hozzá léptem és magamhoz húztam. Ő is átölelt, aztán mintha megjött volna mindkettőnk bátorsága, már rendesen szorítottuk egymást. Az ital és a mozgalmas este miatt átmelegedve a pólón keresztül éreztem, ahogy egymáshoz simulunk, hogy milyen forró a teste. És fantasztikus érzés volt.

 Soha életemben nem öleltem meg így senkit. Az utolsó komolynak mondható barátnőmmel se voltam így soha, hogy egy ilyen ölelésben forrtunk volna össze. Vagy csak azért volt ennyire más, mert mindketten fiúk vagyunk és így magunkhoz tudjuk szorítani egymást, fogalmam sincs. 

 De minden pillanatára emlékszem, hogy milyen jó és valahogy fantasztikusan mély és intenzív érzés volt. Sokkal mélyebb és valahogy sokkal több volt ez, mint addig a barátnőimmel. És ez csak egy szoros ölelés egy baráttal. Persze ezeken már csak utólag gondolkodtam, ott abban a percben csak a szeretet és a barátság volt, ami túlcsordult bennem és a szeretett barát forró testének az ölelése, az egymáshoz simulás volt csak. Hirtelen az sem érdekelt, látja-e valaki. Nem érdekelt semmi más, csak ő és az az ölelés. Ha rajtam múlik, sose lett volna vége. 

 Meghallottam egy szipogást a nyakamból, ahogy belefúrta fejét, nekem se sokon múlott, hogy ne kezdjek pityeregni. 

- Felnőtt emberek, bazmeg... egyetemisták - mondta halkan szipogva a nyakamba, de mintha a szipogás közben ezen kicsit el is nevette volna magát. 

- Azok - mondtam én is, de egy pillanat alatt jó kedvem lett - két sírós picsa! - fejeztem be, de erre már mindketten elnevettük magunkat. Már egyikünk álla sem fúródott a másik nyakába, aztán lassan kibontakoztunk egymásból. Nehezemre esett elengedni, de végül sikerült. Álltunk pár másodpercig egymással szemben. 

- Menjünk haza józanodni - mondta és lassan tovább indultunk. Jó lett volna átölelni és úgy menni tovább, de valahogy nem volt hozzá bátorságom. Nem akartam elrontani, vagy neki kínossá tenni életem egyik legjobb élményét. Mert annak gondoltam ezt az ölelést. És láttam, éreztem, hogy neki is az volt. Teljesen feloldódtunk és vidámak voltunk, mire kiértünk a Blahára. Hülyéskedtünk, lökdösődtünk, valószínűleg két részeg hülyegyerekként viselkedve értünk ki a térre.

 Amikor kiléptünk a kis utcából még odavetettem neki:

- Jobb is, ha megyünk józanodni, mert még megcsókolnálak - szélesen vigyorgott csak rajta, aztán csak hátba vert.

- Kár hogy csak most jut eszedbe - és teátrálisan elnézett a Blahán az éjszakait váró csoport felé

- Amikor nem látják fasza lett volna. - és csak vigyorgott. Sosem tudom meg, komolyan gondolta-e. Ha tippelnem kéne, azt mondanám: igen. Ott, akkor komolyan gondolta. 

- Vigyázz, most nem szabadulsz meg tőlem még legalább öt évig! Egyetemi bulik is vannak. Behajtom rajtad!  - ezen már csak röhögött egyet. 

- Egyetem? Az még csak hónapok múlva lesz, most addig várhatok!  - röhögcséltünk még pár percet, aztán feltűnt az éjszakai busz, amivel mennie kell. 

- Na menjél, mert itt maradsz a nyakamon és várhatok veled még egy buszt! - mondtam neki. Egymás kezébe csaptunk, egy gyors ölelés, aztán a megállóhoz indult. 

- Te meg ne csinálj botrányt hazafelé menet! - fordult még hátra menet közben nevetgélve, aztán futnia kellett pár lépést, hogy az éppen beálló buszhoz érjen. Csak intettem neki, aztán felszállt és eltűnt a buszon lévő tömegben.

 Én is nekiindultam a kb. 15 perces sétának hazáig. Közben végig azon az ölelésen járt az eszem. És azon, hogy kurvára szeretem ezt a srácot és rohadt nagy mázli, hogy együtt folytatjuk.

 A beígért csókra végül sort kerítettünk a következő években, sőt többre is, de egyikünk sem lett meleg, nem voltunk más fiúkkal sem, fel sem merült ilyesmi. Nem is nagyon volt ez téma kettőnk között, igazából egész természetessé vált, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz.
 Az egyetem alatt én két komolynak mondható kapcsolatba keveredtem, a második barátnőmmel nem sokkal a diploma előtt szakítottunk, aztán hosszú szünet jött a mostani kapcsolatomig, ami úgy tűnik, hogy nagyon komolyra fordul. Levinek egy rövid kapcsolat után hosszú szünet jött, aztán a diplomázós félév végén lett egy barátnője, akit el is jegyzett, aztán jött egy komoly válság, összeveszés és ő most egyedül próbálja élvezni az életet a hatalmas pofon után, amit kapott.

 Gyakran összejárunk és azóta is közelebb állunk egymáshoz, mint két átlagos barát. Habár szerintem ami közöttünk van, az jelenti az igazi barátságot, ami nem "haver" vagy "ismerős", hanem valódi barát, akiért bármikor, bármit megtenne az ember.

 Az első csókunk egymással egyébként szinte véletlenül, egész ártatlanul jött, de az, hogy idáig jutott a barátságunk, akkor és ott a  világ legtermészetesebb dolgának tűnt. És ez szerencsére azóta sem változott. Ez a furcsa, titkos "cinkosság" kettőnk között azóta is a világ legtermészetesebb dolgának tűnik.

 És lehet, hogy kapcsolatok, barátnők,  talán feleségek is, ki tudja,  jönnek-mennek majd az életünkben, de kettőnk között ez már mindig így marad. Ez a furcsának tűnő, habár nekünk természetes barátság talán az egyik legbiztosabb dolog az életünkben.

Folytatás (az első csók)...

A gyerekek kegyetlenek. Ezt szokás mondani. Az óvodában, aztán a suliban, a középiskolában, mindig van vagy vannak áldozat-típusú gyerekek. A leggyengébb vagy a stréber jótanuló,vagy a legcsendesebb - ezek a tipikus áldozatok.

Zolcsi ilyen volt nálunk a gimiben. A bántások persze nem fizikai bántások voltak, de ez is majdnem olyan rossz. Gyakran ő volt a "homika", esetleg "buzzancs", néha "kiscsaj", ahogy páran gyakran hívták. Egyszerűen azért, mert egy szép fiú volt. Még csak azt sem lehet mondani, hogy lányos lett volna. Ugyan világítóan szőke haja és csinos arca volt, de sportos, fiús alakja és jó alkata is, ráadásul egyáltalán nem volt a sportokban sem ügyetlen. Nem vagyok benne biztos, hogy ha mondjuk verekedésig fajult volna egy ilyen cukkolás, akkor ő húzta volna a rövidebbet. De eszébe sem jutott volna a sérelmeket fizikai úton megtorolni. Csendes volt, visszahúzódó és jól tanult. És ha ez nem lenne elég, még ügyes és sportos is. Talán túl sok mindenben volt jó egyszerre és ez általában nem tetszik a nagyhangúaknak, akiknek általában - persze ezt akkor még nem tudtam - a saját problémáik és önbizalomhiányuk vagy kisebbrendűségi érzésük miatt van nagy hangjuk. A kompenzálás, ahogy mondani szokták. 

 Nekem még talán szimpatikus is volt, de eszemben sem volt barátkozni vele. Nem akartam céltáblává válni, ezért távol tartottam magam tőle. Így utólag már persze ez is bánt. Magára hagytam, pedig sokkal értékesebb társaság lett volna, mint akiknek meg akartam felelni. De nyilván ezt is csak azóta tudom, akkor eszembe sem jutott. Aztán jött az egyik legnagyobb kitolás, amit csak el lehet képzelni. Épp egy jó kéthetes betegségen voltam túl, amikor kiderült, hogy a szerveződő osztálykirándulásra beosztották szállást. A négyágyas szobák hamar megteltek, egy kétágyas is, és mivel én nem voltam jelen az osztozkodásnál én maradtam, akit az utolsó kétágyasban a "barbifiú"-val raktak össze. Most épp barbifiú volt az aktuális gúnyneve. És már kaptam is az első kárörvendő piszkálódásokat. Volt még vagy két hónap a kirándulásig, próbáltam nem törődni a dologgal, ha szóba került a szállás, igyekeztem gyorsan leszerelni a piszkálódásokat. Őt pedig kerültem, ahogy mindig is korábban.

Egyszer, amikor megint feljött a téma, véletlenül összevillant a tekintetünk. Gyorsan elkaptam róla a szemem, de szinte belém mart a fájdalom és a szánakozás valami furcsa keveréke, amit a szemében láttam. És szégyelltem magam. De persze mindent megtettem, hogy ezt ne vegyék rajtam észre és próbáltam béna viccelődéssel másra terelni a szót.

 Aztán eljött a kirándulás. Pont olyan volt, mint az eddigiek. Hangoskodás, éneklés a buszon és persze a szerintem minden ilyen kirándulásra becsempészett mindenféle gyanús alkoholok titkos kortyolgatása. Az első nap fele elment a buszozással, Zolcsi valahol elöl ült egy másik stréber mellett, én a busz hátuljában vettem ki a részem a hangoskodásból és a titkos kortyokból. Délután kétórányi fárasztó és dögunalmas séta a városban, aztán megcéloztuk a szállást. Ekkor kezdtem megint rosszul érezni magam. Úgy éreztem, hogy a barbifiú elrontja a kirándulást és szinte haragudtam rá emiatt. A szállást is a szokásos zajos módon foglaltuk el, ekkor szóltam először Zolcsihoz a kirándulás alatt, amint beléptünk a szobába. A két keskeny diákágy a szoba két oldalán, szemben az ablak alatt egy apró asztal két székkel és két beépített szekrény. Ennyi. A közös zuhanyzó kint a folyosó végén. Egy szegényes kollégiumnak tűnt inkább, mint turistaszállónak.

- Hol alszol? - kérdezte, amint beléptünk.

- Nekem mindegy, akkor legyen itt! - mondtam és ledobtam a bal oldali ágyra a cuccom. Szó nélkül odament a másik ágyhoz és rápakolta a táskáját. Kicsit már lenyugodtam a haragomból, aztán meghallottam a többiek kiabálását a többi szobából. Valahogy sokkal nagyobbnak éreztem most a távolságot ennek a fiúnak a csendes, magányos világa és a többiek zajos mindennapjai között. És fene tudja, hirtelen nem is volt annyira kedvem megint felpörögni és visszatérni közéjük. Hanyatt dőltem volna és el tudtam volna aludni a városnézős séta után most simán. De hamar erőt vettem magamon, ledobtam még a kabátom az ágyra.

- Megnézem a többieket - mondtam, aztán valamiért hozzátettem - nem jössz? Erre mintha egy halvány mosoly is megjelent volna a szája sarjában, jelezve a kérdés furcsaságát.

- Nem, inkább maradok.... kösz. - Valamit motyogtam, hogy oké, majd jövök, aztán kimentem. És megint csak az a furcsa, fájó érzés kerített hatalmába, ami már korábban is nagy ritkán. A lelkiismeretfurdalás. És az is benne volt, hogy nem is biztos, hogy nekem most be kéne vetnem magam a többiek közé. De persze bevetettem. Az egyik négyszemélyes szobában voltunk rengetegen, legalább tíz-tizenkét osztálytársam gyűlt még össze. Az ágyakon, székeken és a földön ülve hallgattuk a zenét, sütöttük el a rettenetes vicceinket és kortyolgattuk a következő adag dugiitalunkat. Az osztályfőnök nem sokkal tíz után vetett véget a zajongásnak és mindenki visszaszálingózott a szobájába, többen meg zuhanyozni mentek. Én is visszamentem a szobámba.

 Zolcsi az ágyon feküdt és olvasott valamit.

- Nem jössz zuhanyozni? - kérdeztem tőle, amíg ledobáltam a ruháimat és magamra tekertem a törölközőt.

- Nem, majd kicsit később... ha már nem lesznek sokan. - tette még hozzá. Persze, gondolhattam volna, miért is akarna megint cukkolásokat begyűjteni, ha nem muszáj.

- Oké, én megyek. - A zuhanyzó nem kevésbé volt hangos, mint a szoba nem sokkal előtte, a srácok gőzfürdővé varázsolták pár perc alatt. A kötelező fröcskölések, hideg vízzel lelocsolások után aztán egyre többen végeztek és eltűntek. Az utolsók között fejeztem be és visszamentem. Zolcsi mintha meg sem mozdult volna azóta, ugyanúgy olvasott, csak felpillantott, amikor beléptem. Felvettem egy alsó az alváshoz és kiteregettem a törölközőmet.

- Mindenki végzett. - szóltam oda a fiúnak és kicsit megint rosszul éreztem magam, hogy így, szinte bujkálva megy fürdeni. Sajnáltam. Akartam volna mondani neki valamit, de semmi nem jutott eszembe.

- Jó nagy gőz van, el ne tévedj! - ennyire futotta, hogy odavessem neki egy parányi mosollyal.

- Megpróbálom - válaszolta mosolyogva - majd kiabálok, ha nem találok ki.

 Ledobta a ruháit és talán most először láttam így, közelről a csupasz felsőtestét. Vékony volt, de egyáltalán nem az a szánni való, éhen veszni készülő típus. Sportos test, finoman dolgozó, arányos izmokkal, a dereka köré tekert sötétkék törölköző pedig hosszú, hasonlóan sportos combokra simult. Jó pár éve voltunk már osztálytársak, de most először néztem rá úgy, mint egy srácra, aki egy közülünk. Sőt. Azt gondoltam, ő jobb is nálunk. Jól tanul, jó sportoló, hirtelen, mintha irigységet is éreztem volna emiatt. Megmozdított bennem valamit és most még rosszabbul éreztem magam a kiközösítése miatt. Nem tudom, észrevette-e, hogy pár másodpercig nem veszem le róla a szemem, egy pillanatra összevillant a tekintetünk és gyorsan, talán túl gyorsan is zavartan elfordultam. Aztán kiment zuhanyozni. Kicsit fejbe voltam vágva. És nem csak a némi alkohol miatt, amit a többiekkel megittam. Ez új volt. Nem tudtam, mi lelt, de hirtelen szimpátiát éreztem valaki iránt, akit pedig utálni illett volna. Vagy legalábbis megvetni. Az ágyon ott volt lefordítva a könyv, amit félbehagyott. Szerettem volna megnézni, mit olvas, de mégis inkább ledőltem az ágyamra és bámultam a plafont, amíg vissza nem jött.

 Nyílt az ajtó, pár lépés, némi zaj és már ott állt az ágya mellett alsóban és pólóban. Aztán ledobta a pólóját és ő is ledőlt. Hanyatt fekve, a térdeit felhúzva a mellkasán tartva a könyvet olvasott tovább. Egyikünk sem takarózott még be, csak a paplan tetején feküdtünk. Pár percig csend volt, aztán felém fordította a fejét. Ekkor rémültem meg igazán, mert most esett le, hogy egész eddig őt bámultam.

  Már túl voltam két barátnőn - ha annak lehet nevezni egy tizenéves hülyeségeit - de ilyesmit még nem éreztem. Egyszerűen csak jó volt nézni őt. Talán észrevette, hogy megijedtem, mert megint mosolygott.

- Érdekel a könyv? - kérdezte halkan. Nem tudom, hogy ezzel az én zavaromon próbált segíteni vagy tényleg eszébe sem jutott, miért bámulom.

- Persze! Mit olvasol? - vágtam rá rögtön.

- Vernét. Imádom. Már nem először olvasom ezt sem, de nem tudom megunni. Kicsit gyerekes azért néha, de mégis szeretem.

A Verne-könyveket én is imádtam, igaz, talán hármat vagy négyet olvastam csak a rengetegből, mert azért ha volt más szórakozás, akkor szívesebben voltam a haverokkal, mint hogy otthon kuksoljak és olvassak. 

- Ez ráadásul jó régi kiadás, nagyon jó képekkel. Vagy inkább festményekkel. Egy-két tájkép tényleg olyan, mintha rendes festmény lenne. Baromi sok van benne. Már csak ezért is szeretem.

- Megnézed? - kérdezte, de nem is tudom, miért gyorsan visszavonulót fújtam. Mintha túl sokat beszélgettem volna valakivel, akivel nem szabad. Nem is értem, tiszta baromság, de valami ilyesmit éreztem ekkor.

- Inkább alszom, kösz! - aztán magamra rántottam a takarót és hanyatt fekve becsuktam a szemem. Egy-két perc telt el így, persze esélyem se volt, hogy elaludjak. Hallottam a légzését és valamiért nagyon rosszul éreztem magam. Tényleg lelkiismeret-furdalásom volt. Talán öt perc telhetett el, amikor nagyon halkan, szinte suttogva hallottam felőle.

- Sajnálom.. - tényleg ezt mondta? Nem értettem, mi történt hirtelen.- Mi? Mit mondtál? - kérdeztem és rá néztem.

- Csak ... sajnálom. Hogy velem raktak egy szobába. - tette hozzá már tényleg suttogva, de nem nézett rám, csak feküdt hanyatt, a hasára engedve a könyvét. Basszus, ezt már tényleg nem bírtam ki! Még ő kér bocsánatot, mert egy rohadék vagyok?

- Mi? Ne hülyéskedj már! - nem nagyon tudtam hirtelen elmondani azt az ezernyi gondolatot, ami a fejemben kergetőzött ekkor. Hogy mennyire szégyellem magam, amiért kiközösítik, hogy igazából nekem nincs vele semmi bajom, sőt, még kedvelem is, csak gyáva vagyok vele barátkozni, nehogy engem is cukkoljanak ezért. És még ezer más dolog jutott eszembe. Valahogy egy pillanat alatt feldúlt ez kis halk bocsánatkérés. És persze a szégyen miatt és a lelkiismeret-furdalás miatt. Nem is tudtam semmi mást mondani.

Talán fél percig néztem még szótlanul, mire ő is oldalra fordította a fejét és a szemembe nézett. Zavarba jöttem.

- Úgyse tudnék még aludni, megmutatod mégis?  - böktem a könyv irányába, de szinte még ki sem mondtam, máris megbántam. Mégis mi a francot akarok én? De már késő volt visszaszívni és legnagyobb meglepetésemre a következő pillanatban az ágyam szélén ült. Már nem volt visszaút. Felkönyököltem és pár másodpercig csak néztük egymást, de egyikünk sem szólalt meg. A kezében a könyvvel ott ült és engem nézett. Valahogy bénák és tanácstalanok voltunk mindketten. 

- Menj egy kicsit beljebb! - bökte ki hirtelen. Nem is mertem elhinni, hogy lassan ledőlt mellém. Felhajtottam a takarót, hogy ne arra feküdjön. Szokatlan volt tőle ez a határozottság. Beljebb húzódtam a falhoz, amennyire csak tudtam és hanyatt dőlt mellém. Visszahúzta a takarót mindkettőnkre. Feszengtem egy kicsit a közös takarónk alatt, a vállunk egymáséhoz ért, úgy szorongtunk a rém kicsi egyszemélyes ágyon. Aztán ahogy a saját ágyán, a mellkasára tette a nyitott könyvet és úgy fordította, hogy mindketten lássuk.  Lapozgatta, és minden képhez mondott pár szót a sztoriról vagy magáról a képről. Tényleg gyönyörűek voltak, mintha fényképszerű festmények lettek volna.  Egészen élveztem, valahogy tökre természetesnek tűnt, ahogy mellettem fekszik és minden aktuális képről tart egy-egy rövid összefoglalót. Talán fél óra is eltelt, amíg lassan végiglapozta az egészet és a végére értünk. Aztán egyszer csak elfogyott és nem volt mit mondania. Pár percig feküdtünk egymás mellett. A csukott könyv a mellkasán finoman emelkedett és süllyedt a légzésével. Valahogy meg akartam törni a csendet.

- Igazából, bírlak téged. - mondtam elég sután és halkan - szóval faszság, hogy baj lenne, hogy veled kell lennem. Oldalra fordította a fejét és megint csak néztük egymást egy ideig.  Egészen új élmény volt, hogy alig pár centire egymástól egy srác szemébe nézek, és szinte érzem a lélegzetét az arcomon.

 Beszélgetni kezdtünk. Végre úgy igazából is. Másfél, talán két óra is lehetett, amíg el nem aludtunk, de ezalatt mintha egy új osztálytársunkat ismertem volna meg. Jó humorú, kedves, intelligens srác. Jó nagy barom vagyok, hogy eddig kerülni igyekeztem. Ezt is elmondtam neki. És minden mást is, amit gondoltam róla, magamról, a haverjaimról. Soha, senkivel nem beszélgettem még egyhuzamban ennyit. És főleg nem ilyen őszintén. Nem tudom, meddig folytattuk, de már hajnalodott, amikor elaludtunk. Úgy, ahogy voltunk, egymás mellett, egy ágyban. 

 Eszébe se jutott, hogy amikor már félálomban voltunk visszamenjen az ágyába. Nekem meg eszembe sem volt visszaküldeni. Jó volt, hogy ott maradt mellettem.  Reggel arra ébredtem, hogy el vagyok zsibbadva és mellettem mozgolódik. Egymás felé fordulva feküdtünk a keskeny ágyon, az arca alig pár centire az enyémtől, a feje a karomon nyugszik. Félig hason, félig oldalt feküdve a karját még álmában átvetette a derekamon. Felhúzott bal lába rajtam keresztül a falat érte, a combjaim között megéreztem a felhúzott combját. Megmozdultam, hogy érezzem, mennyire zsibbadtam el. Ő is ébredezett. Próbáltam kinyújtani a karom, ami a feje alá szorult és alig éreztem  zsibbadástól. Még félálomban volt, de talán a hirtelen ijedtségtől lehúzta rólam a karját és a lábát szinte pánikszerűen gyorsan kiszabadította a lábaim közül. Aztán még csukott szemmel nyújtózott egyet és a hátára fordult mellettem. 

 Ekkor tudatosult bennem, hogy egy ágyban aludtunk egy sráccal, egymásba gabalyodva, ráadásul egyáltalán nem éreztem rosszul magam. Felnyögött, megdörzsölte a szemét és ahogy mozgolódott, elkezdett a feje alatt lévő karomba is visszatérni az élet, veszett zsibongással és fájdalommal. 

Furcsa volt az egész. És tudtam, hogy egy éjszaka alatt lett egy nagyon jó barátom. Nagyon jó érzés volt, bár kicsit aggasztott, mi lesz majd az osztálytársakkal, hogy egyszerre csak szerzett egy barátot a barbifiú. Mert abban biztos voltam, hogy többé nem fogom kerülni, sőt, bevállalom, hogy barátok lettünk. Az alatt a néhány óra alatt, amíg álomba dumáltuk magunkat rájöttem, hogy mekkora fasz is vagyok. Az eddig istenített társaság most hirtelen nagyhangú, gyerekes idióták gyülekezetének tűnt. Szeretni igazából eddig sem szerettem őket annyira, hogy igazi barátom legyen közöttük, de a pörgős, vagány társaságban azért nagyon jól éreztem magam. Éreztem, hogy valószínűleg ez is változni fog, kicsit másképp láttam most őket.

 Feltápászkodott, kibújt a takarónk alól és az ágy szélére ült. Rossz érzés volt, hogy a kellemes meleg test eltűnt mellőlem és a takaró alá hűvös reggeli levegő tódult. Magamra rántottam a takarót és próbáltam rendesen felébredni. Ő az ágy szélén ülve próbálta kicsit összeszedni magát. Félig az ébredezés, félig a furcsa helyzet miatt. Felültem végül én is és mellé lendítettem a lábam. Egymás mellett üldögéltünk pár percig, kicsit kómásan, kicsit zavarban egymástól és úgy általában most mindentől. - Fel kéne öltözni, szerintem már lehet menni kajálni. - mondtam oldalra nézve. 

- Ja... - válaszolta, aztán mintha még akart volna mondani valamit. Kérdőn néztem, szerettem volna, ha kimondja, bármi is az. Talán egy kicsit az én zavaromon is segített volna. Láttam, hogy erőt vesz magán és rám néz. 

- Nem gáz, ha minden megy tovább, ahogy eddig oké? - kezdte halkan - Szóval miattam nem kell balhéznod senkivel. - folytatta. Erre nem számítottam.

 - Én megleszek. - fejezte be végül. Ez váratlanul ért. Csapódjak vissza a hülyékhez és hallgassam, ahogy szívatják és lenézik? Mintha ugyanúgy  nem ismerném, ahogy eddig? Ezt komolyan gondolja? Mert nem akar nekem problémát okozni.... Nem nagyon éreztem még gimis környezetben, főleg nem a társaságomban meghatottságot, vagy bármit, ami az elérzékenyüléshez hasonlítana, de ez most valami olyasmi volt. Alig hittem el, amit mondott. Ezek után nézzem, ahogy szívatják és jópofizzak a hülyékkel, mintha mi sem történt volna? Tényleg ezt akarja? 

- Mi van? - nyögtem ki hitetlenkedve, mire mintha kicsit megijedt volna. Ezernyi dolgot mondtam volna most neki egyszerre, de semmit nem tudtam mondani. Szinte öntudatlanul átöleltem a vállát és magamhoz húztam. A fejét kicsit oldalra billentette, hogy fejünk összekoccant. Egészen magamhoz szorítottam, és két-három percig nem is szóltunk semmit.Aztán kicsit összeszedtem magam és ránéztem.

- Semmi nem megy tovább úgy, mint eddig. - mondtam neki halkan. - Hallod? Semmi! - folytattam. 

- És akármilyen balhé vagy basztatás lesz emiatt, nekem kurvára megéri! - ekkor már rám nézett és halványan mosolygott. 

- Gyere, menjünk le kajálni! - mondtam neki. Elengedtem, felálltam mellőle és nekiálltunk  az öltözködésnek.