A gyerekek kegyetlenek. Ezt szokás mondani. Az óvodában, aztán a suliban, a középiskolában, mindig van vagy vannak áldozat-típusú gyerekek. A leggyengébb vagy a stréber jótanuló,vagy a legcsendesebb - ezek a tipikus áldozatok.

Zolcsi ilyen volt nálunk a gimiben. A bántások persze nem fizikai bántások voltak, de ez is majdnem olyan rossz. Gyakran ő volt a "homika", esetleg "buzzancs", néha "kiscsaj", ahogy páran gyakran hívták. Egyszerűen azért, mert egy szép fiú volt. Még csak azt sem lehet mondani, hogy lányos lett volna. Ugyan világítóan szőke haja és csinos arca volt, de sportos, fiús alakja és jó alkata is, ráadásul egyáltalán nem volt a sportokban sem ügyetlen. Nem vagyok benne biztos, hogy ha mondjuk verekedésig fajult volna egy ilyen cukkolás, akkor ő húzta volna a rövidebbet. De eszébe sem jutott volna a sérelmeket fizikai úton megtorolni. Csendes volt, visszahúzódó és jól tanult. És ha ez nem lenne elég, még ügyes és sportos is. Talán túl sok mindenben volt jó egyszerre és ez általában nem tetszik a nagyhangúaknak, akiknek általában - persze ezt akkor még nem tudtam - a saját problémáik és önbizalomhiányuk vagy kisebbrendűségi érzésük miatt van nagy hangjuk. A kompenzálás, ahogy mondani szokták. 

 Nekem még talán szimpatikus is volt, de eszemben sem volt barátkozni vele. Nem akartam céltáblává válni, ezért távol tartottam magam tőle. Így utólag már persze ez is bánt. Magára hagytam, pedig sokkal értékesebb társaság lett volna, mint akiknek meg akartam felelni. De nyilván ezt is csak azóta tudom, akkor eszembe sem jutott. Aztán jött az egyik legnagyobb kitolás, amit csak el lehet képzelni. Épp egy jó kéthetes betegségen voltam túl, amikor kiderült, hogy a szerveződő osztálykirándulásra beosztották szállást. A négyágyas szobák hamar megteltek, egy kétágyas is, és mivel én nem voltam jelen az osztozkodásnál én maradtam, akit az utolsó kétágyasban a "barbifiú"-val raktak össze. Most épp barbifiú volt az aktuális gúnyneve. És már kaptam is az első kárörvendő piszkálódásokat. Volt még vagy két hónap a kirándulásig, próbáltam nem törődni a dologgal, ha szóba került a szállás, igyekeztem gyorsan leszerelni a piszkálódásokat. Őt pedig kerültem, ahogy mindig is korábban.

Egyszer, amikor megint feljött a téma, véletlenül összevillant a tekintetünk. Gyorsan elkaptam róla a szemem, de szinte belém mart a fájdalom és a szánakozás valami furcsa keveréke, amit a szemében láttam. És szégyelltem magam. De persze mindent megtettem, hogy ezt ne vegyék rajtam észre és próbáltam béna viccelődéssel másra terelni a szót.

 Aztán eljött a kirándulás. Pont olyan volt, mint az eddigiek. Hangoskodás, éneklés a buszon és persze a szerintem minden ilyen kirándulásra becsempészett mindenféle gyanús alkoholok titkos kortyolgatása. Az első nap fele elment a buszozással, Zolcsi valahol elöl ült egy másik stréber mellett, én a busz hátuljában vettem ki a részem a hangoskodásból és a titkos kortyokból. Délután kétórányi fárasztó és dögunalmas séta a városban, aztán megcéloztuk a szállást. Ekkor kezdtem megint rosszul érezni magam. Úgy éreztem, hogy a barbifiú elrontja a kirándulást és szinte haragudtam rá emiatt. A szállást is a szokásos zajos módon foglaltuk el, ekkor szóltam először Zolcsihoz a kirándulás alatt, amint beléptünk a szobába. A két keskeny diákágy a szoba két oldalán, szemben az ablak alatt egy apró asztal két székkel és két beépített szekrény. Ennyi. A közös zuhanyzó kint a folyosó végén. Egy szegényes kollégiumnak tűnt inkább, mint turistaszállónak.

- Hol alszol? - kérdezte, amint beléptünk.

- Nekem mindegy, akkor legyen itt! - mondtam és ledobtam a bal oldali ágyra a cuccom. Szó nélkül odament a másik ágyhoz és rápakolta a táskáját. Kicsit már lenyugodtam a haragomból, aztán meghallottam a többiek kiabálását a többi szobából. Valahogy sokkal nagyobbnak éreztem most a távolságot ennek a fiúnak a csendes, magányos világa és a többiek zajos mindennapjai között. És fene tudja, hirtelen nem is volt annyira kedvem megint felpörögni és visszatérni közéjük. Hanyatt dőltem volna és el tudtam volna aludni a városnézős séta után most simán. De hamar erőt vettem magamon, ledobtam még a kabátom az ágyra.

- Megnézem a többieket - mondtam, aztán valamiért hozzátettem - nem jössz? Erre mintha egy halvány mosoly is megjelent volna a szája sarjában, jelezve a kérdés furcsaságát.

- Nem, inkább maradok.... kösz. - Valamit motyogtam, hogy oké, majd jövök, aztán kimentem. És megint csak az a furcsa, fájó érzés kerített hatalmába, ami már korábban is nagy ritkán. A lelkiismeretfurdalás. És az is benne volt, hogy nem is biztos, hogy nekem most be kéne vetnem magam a többiek közé. De persze bevetettem. Az egyik négyszemélyes szobában voltunk rengetegen, legalább tíz-tizenkét osztálytársam gyűlt még össze. Az ágyakon, székeken és a földön ülve hallgattuk a zenét, sütöttük el a rettenetes vicceinket és kortyolgattuk a következő adag dugiitalunkat. Az osztályfőnök nem sokkal tíz után vetett véget a zajongásnak és mindenki visszaszálingózott a szobájába, többen meg zuhanyozni mentek. Én is visszamentem a szobámba.

 Zolcsi az ágyon feküdt és olvasott valamit.

- Nem jössz zuhanyozni? - kérdeztem tőle, amíg ledobáltam a ruháimat és magamra tekertem a törölközőt.

- Nem, majd kicsit később... ha már nem lesznek sokan. - tette még hozzá. Persze, gondolhattam volna, miért is akarna megint cukkolásokat begyűjteni, ha nem muszáj.

- Oké, én megyek. - A zuhanyzó nem kevésbé volt hangos, mint a szoba nem sokkal előtte, a srácok gőzfürdővé varázsolták pár perc alatt. A kötelező fröcskölések, hideg vízzel lelocsolások után aztán egyre többen végeztek és eltűntek. Az utolsók között fejeztem be és visszamentem. Zolcsi mintha meg sem mozdult volna azóta, ugyanúgy olvasott, csak felpillantott, amikor beléptem. Felvettem egy alsó az alváshoz és kiteregettem a törölközőmet.

- Mindenki végzett. - szóltam oda a fiúnak és kicsit megint rosszul éreztem magam, hogy így, szinte bujkálva megy fürdeni. Sajnáltam. Akartam volna mondani neki valamit, de semmi nem jutott eszembe.

- Jó nagy gőz van, el ne tévedj! - ennyire futotta, hogy odavessem neki egy parányi mosollyal.

- Megpróbálom - válaszolta mosolyogva - majd kiabálok, ha nem találok ki.

 Ledobta a ruháit és talán most először láttam így, közelről a csupasz felsőtestét. Vékony volt, de egyáltalán nem az a szánni való, éhen veszni készülő típus. Sportos test, finoman dolgozó, arányos izmokkal, a dereka köré tekert sötétkék törölköző pedig hosszú, hasonlóan sportos combokra simult. Jó pár éve voltunk már osztálytársak, de most először néztem rá úgy, mint egy srácra, aki egy közülünk. Sőt. Azt gondoltam, ő jobb is nálunk. Jól tanul, jó sportoló, hirtelen, mintha irigységet is éreztem volna emiatt. Megmozdított bennem valamit és most még rosszabbul éreztem magam a kiközösítése miatt. Nem tudom, észrevette-e, hogy pár másodpercig nem veszem le róla a szemem, egy pillanatra összevillant a tekintetünk és gyorsan, talán túl gyorsan is zavartan elfordultam. Aztán kiment zuhanyozni. Kicsit fejbe voltam vágva. És nem csak a némi alkohol miatt, amit a többiekkel megittam. Ez új volt. Nem tudtam, mi lelt, de hirtelen szimpátiát éreztem valaki iránt, akit pedig utálni illett volna. Vagy legalábbis megvetni. Az ágyon ott volt lefordítva a könyv, amit félbehagyott. Szerettem volna megnézni, mit olvas, de mégis inkább ledőltem az ágyamra és bámultam a plafont, amíg vissza nem jött.

 Nyílt az ajtó, pár lépés, némi zaj és már ott állt az ágya mellett alsóban és pólóban. Aztán ledobta a pólóját és ő is ledőlt. Hanyatt fekve, a térdeit felhúzva a mellkasán tartva a könyvet olvasott tovább. Egyikünk sem takarózott még be, csak a paplan tetején feküdtünk. Pár percig csend volt, aztán felém fordította a fejét. Ekkor rémültem meg igazán, mert most esett le, hogy egész eddig őt bámultam.

  Már túl voltam két barátnőn - ha annak lehet nevezni egy tizenéves hülyeségeit - de ilyesmit még nem éreztem. Egyszerűen csak jó volt nézni őt. Talán észrevette, hogy megijedtem, mert megint mosolygott.

- Érdekel a könyv? - kérdezte halkan. Nem tudom, hogy ezzel az én zavaromon próbált segíteni vagy tényleg eszébe sem jutott, miért bámulom.

- Persze! Mit olvasol? - vágtam rá rögtön.

- Vernét. Imádom. Már nem először olvasom ezt sem, de nem tudom megunni. Kicsit gyerekes azért néha, de mégis szeretem.

A Verne-könyveket én is imádtam, igaz, talán hármat vagy négyet olvastam csak a rengetegből, mert azért ha volt más szórakozás, akkor szívesebben voltam a haverokkal, mint hogy otthon kuksoljak és olvassak. 

- Ez ráadásul jó régi kiadás, nagyon jó képekkel. Vagy inkább festményekkel. Egy-két tájkép tényleg olyan, mintha rendes festmény lenne. Baromi sok van benne. Már csak ezért is szeretem.

- Megnézed? - kérdezte, de nem is tudom, miért gyorsan visszavonulót fújtam. Mintha túl sokat beszélgettem volna valakivel, akivel nem szabad. Nem is értem, tiszta baromság, de valami ilyesmit éreztem ekkor.

- Inkább alszom, kösz! - aztán magamra rántottam a takarót és hanyatt fekve becsuktam a szemem. Egy-két perc telt el így, persze esélyem se volt, hogy elaludjak. Hallottam a légzését és valamiért nagyon rosszul éreztem magam. Tényleg lelkiismeret-furdalásom volt. Talán öt perc telhetett el, amikor nagyon halkan, szinte suttogva hallottam felőle.

- Sajnálom.. - tényleg ezt mondta? Nem értettem, mi történt hirtelen.- Mi? Mit mondtál? - kérdeztem és rá néztem.

- Csak ... sajnálom. Hogy velem raktak egy szobába. - tette hozzá már tényleg suttogva, de nem nézett rám, csak feküdt hanyatt, a hasára engedve a könyvét. Basszus, ezt már tényleg nem bírtam ki! Még ő kér bocsánatot, mert egy rohadék vagyok?

- Mi? Ne hülyéskedj már! - nem nagyon tudtam hirtelen elmondani azt az ezernyi gondolatot, ami a fejemben kergetőzött ekkor. Hogy mennyire szégyellem magam, amiért kiközösítik, hogy igazából nekem nincs vele semmi bajom, sőt, még kedvelem is, csak gyáva vagyok vele barátkozni, nehogy engem is cukkoljanak ezért. És még ezer más dolog jutott eszembe. Valahogy egy pillanat alatt feldúlt ez kis halk bocsánatkérés. És persze a szégyen miatt és a lelkiismeret-furdalás miatt. Nem is tudtam semmi mást mondani.

Talán fél percig néztem még szótlanul, mire ő is oldalra fordította a fejét és a szemembe nézett. Zavarba jöttem.

- Úgyse tudnék még aludni, megmutatod mégis?  - böktem a könyv irányába, de szinte még ki sem mondtam, máris megbántam. Mégis mi a francot akarok én? De már késő volt visszaszívni és legnagyobb meglepetésemre a következő pillanatban az ágyam szélén ült. Már nem volt visszaút. Felkönyököltem és pár másodpercig csak néztük egymást, de egyikünk sem szólalt meg. A kezében a könyvvel ott ült és engem nézett. Valahogy bénák és tanácstalanok voltunk mindketten. 

- Menj egy kicsit beljebb! - bökte ki hirtelen. Nem is mertem elhinni, hogy lassan ledőlt mellém. Felhajtottam a takarót, hogy ne arra feküdjön. Szokatlan volt tőle ez a határozottság. Beljebb húzódtam a falhoz, amennyire csak tudtam és hanyatt dőlt mellém. Visszahúzta a takarót mindkettőnkre. Feszengtem egy kicsit a közös takarónk alatt, a vállunk egymáséhoz ért, úgy szorongtunk a rém kicsi egyszemélyes ágyon. Aztán ahogy a saját ágyán, a mellkasára tette a nyitott könyvet és úgy fordította, hogy mindketten lássuk.  Lapozgatta, és minden képhez mondott pár szót a sztoriról vagy magáról a képről. Tényleg gyönyörűek voltak, mintha fényképszerű festmények lettek volna.  Egészen élveztem, valahogy tökre természetesnek tűnt, ahogy mellettem fekszik és minden aktuális képről tart egy-egy rövid összefoglalót. Talán fél óra is eltelt, amíg lassan végiglapozta az egészet és a végére értünk. Aztán egyszer csak elfogyott és nem volt mit mondania. Pár percig feküdtünk egymás mellett. A csukott könyv a mellkasán finoman emelkedett és süllyedt a légzésével. Valahogy meg akartam törni a csendet.

- Igazából, bírlak téged. - mondtam elég sután és halkan - szóval faszság, hogy baj lenne, hogy veled kell lennem. Oldalra fordította a fejét és megint csak néztük egymást egy ideig.  Egészen új élmény volt, hogy alig pár centire egymástól egy srác szemébe nézek, és szinte érzem a lélegzetét az arcomon.

 Beszélgetni kezdtünk. Végre úgy igazából is. Másfél, talán két óra is lehetett, amíg el nem aludtunk, de ezalatt mintha egy új osztálytársunkat ismertem volna meg. Jó humorú, kedves, intelligens srác. Jó nagy barom vagyok, hogy eddig kerülni igyekeztem. Ezt is elmondtam neki. És minden mást is, amit gondoltam róla, magamról, a haverjaimról. Soha, senkivel nem beszélgettem még egyhuzamban ennyit. És főleg nem ilyen őszintén. Nem tudom, meddig folytattuk, de már hajnalodott, amikor elaludtunk. Úgy, ahogy voltunk, egymás mellett, egy ágyban. 

 Eszébe se jutott, hogy amikor már félálomban voltunk visszamenjen az ágyába. Nekem meg eszembe sem volt visszaküldeni. Jó volt, hogy ott maradt mellettem.  Reggel arra ébredtem, hogy el vagyok zsibbadva és mellettem mozgolódik. Egymás felé fordulva feküdtünk a keskeny ágyon, az arca alig pár centire az enyémtől, a feje a karomon nyugszik. Félig hason, félig oldalt feküdve a karját még álmában átvetette a derekamon. Felhúzott bal lába rajtam keresztül a falat érte, a combjaim között megéreztem a felhúzott combját. Megmozdultam, hogy érezzem, mennyire zsibbadtam el. Ő is ébredezett. Próbáltam kinyújtani a karom, ami a feje alá szorult és alig éreztem  zsibbadástól. Még félálomban volt, de talán a hirtelen ijedtségtől lehúzta rólam a karját és a lábát szinte pánikszerűen gyorsan kiszabadította a lábaim közül. Aztán még csukott szemmel nyújtózott egyet és a hátára fordult mellettem. 

 Ekkor tudatosult bennem, hogy egy ágyban aludtunk egy sráccal, egymásba gabalyodva, ráadásul egyáltalán nem éreztem rosszul magam. Felnyögött, megdörzsölte a szemét és ahogy mozgolódott, elkezdett a feje alatt lévő karomba is visszatérni az élet, veszett zsibongással és fájdalommal. 

Furcsa volt az egész. És tudtam, hogy egy éjszaka alatt lett egy nagyon jó barátom. Nagyon jó érzés volt, bár kicsit aggasztott, mi lesz majd az osztálytársakkal, hogy egyszerre csak szerzett egy barátot a barbifiú. Mert abban biztos voltam, hogy többé nem fogom kerülni, sőt, bevállalom, hogy barátok lettünk. Az alatt a néhány óra alatt, amíg álomba dumáltuk magunkat rájöttem, hogy mekkora fasz is vagyok. Az eddig istenített társaság most hirtelen nagyhangú, gyerekes idióták gyülekezetének tűnt. Szeretni igazából eddig sem szerettem őket annyira, hogy igazi barátom legyen közöttük, de a pörgős, vagány társaságban azért nagyon jól éreztem magam. Éreztem, hogy valószínűleg ez is változni fog, kicsit másképp láttam most őket.

 Feltápászkodott, kibújt a takarónk alól és az ágy szélére ült. Rossz érzés volt, hogy a kellemes meleg test eltűnt mellőlem és a takaró alá hűvös reggeli levegő tódult. Magamra rántottam a takarót és próbáltam rendesen felébredni. Ő az ágy szélén ülve próbálta kicsit összeszedni magát. Félig az ébredezés, félig a furcsa helyzet miatt. Felültem végül én is és mellé lendítettem a lábam. Egymás mellett üldögéltünk pár percig, kicsit kómásan, kicsit zavarban egymástól és úgy általában most mindentől. - Fel kéne öltözni, szerintem már lehet menni kajálni. - mondtam oldalra nézve. 

- Ja... - válaszolta, aztán mintha még akart volna mondani valamit. Kérdőn néztem, szerettem volna, ha kimondja, bármi is az. Talán egy kicsit az én zavaromon is segített volna. Láttam, hogy erőt vesz magán és rám néz. 

- Nem gáz, ha minden megy tovább, ahogy eddig oké? - kezdte halkan - Szóval miattam nem kell balhéznod senkivel. - folytatta. Erre nem számítottam.

 - Én megleszek. - fejezte be végül. Ez váratlanul ért. Csapódjak vissza a hülyékhez és hallgassam, ahogy szívatják és lenézik? Mintha ugyanúgy  nem ismerném, ahogy eddig? Ezt komolyan gondolja? Mert nem akar nekem problémát okozni.... Nem nagyon éreztem még gimis környezetben, főleg nem a társaságomban meghatottságot, vagy bármit, ami az elérzékenyüléshez hasonlítana, de ez most valami olyasmi volt. Alig hittem el, amit mondott. Ezek után nézzem, ahogy szívatják és jópofizzak a hülyékkel, mintha mi sem történt volna? Tényleg ezt akarja? 

- Mi van? - nyögtem ki hitetlenkedve, mire mintha kicsit megijedt volna. Ezernyi dolgot mondtam volna most neki egyszerre, de semmit nem tudtam mondani. Szinte öntudatlanul átöleltem a vállát és magamhoz húztam. A fejét kicsit oldalra billentette, hogy fejünk összekoccant. Egészen magamhoz szorítottam, és két-három percig nem is szóltunk semmit.Aztán kicsit összeszedtem magam és ránéztem.

- Semmi nem megy tovább úgy, mint eddig. - mondtam neki halkan. - Hallod? Semmi! - folytattam. 

- És akármilyen balhé vagy basztatás lesz emiatt, nekem kurvára megéri! - ekkor már rám nézett és halványan mosolygott. 

- Gyere, menjünk le kajálni! - mondtam neki. Elengedtem, felálltam mellőle és nekiálltunk  az öltözködésnek.