A nyári munka egész jó volt, bejött, hogy most először nem kell egész napos aszalódás után este hullaként beledőlni az ágyba. Egy egész hűvös raktárban pakolgattuk a ládákat, lezártuk, címkéztük, felstócoltuk, aztán elvitték és jött a következő adag. Párokban dolgoztunk és a munka első fázisa mindig a dobozok megpakolása volt. Nyolc ládát megrakni valamelyik alagsori kisraktárban, felvinni a földszintre és rástócolni a többire. Fárasztó volt, de azért nem kellett megszakadni. És ami a legjobb, rendes, hosszú kajaidő és egy délutáni kb. negyedórás szünet, mert akkor a targoncásoknak valami más dolguk volt. Ha kész volt egy rakás, akkor meg kellett várni, míg elviszik. Kb. két hete csináltam már, összevissza társakkal, általában hasonló korú nyárimelós egyetemistákkal, amikor másodszor kerültem össze ugyanazzal a sráccal. A sok ember közül őt jól megjegyeztem, pedig, mint a többivel is, csak pár szót beszéltünk meló közben.

Megnyerő, olyan elsőre is szimpatikus forma, megörültem neki, hogy megint összekerültünk. A lenti kisraktárban pakoltuk az aktuális ládát. Kellemes, jókedélyű srác, gyakran vettem észre, hogy amíg az utolsó adagot rakom a ládába a lezárás előtt, csak néz és finoman mosolyog közben. Nem jutott addig eszembe ilyesmi, hogy egy srác megmozdít bennem valamit, de olyankor valahogy muszáj volt visszamosolyognom rá. Szimpatikus volt és szinte nem is ismertem, de valamiért kedveltem.

Ja, most már, utólag persze értem, mit mozgatott bennem, de akkor egyszerűen csak jó volt vele dolgozni és örültem a társaságának. Ennyi. Aztán másnap megint összekerültünk. Baromira örültem neki, aztán kibökte:

- Kértem, hogy rakjanak veled össze. Jól lehet veled melózni. Nem baj?

- Dehogyis! Veled is jó. - aztán ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy ez milyen faszul hangzik így. De már mindegy volt, mert hangosan elkuncogta magát.

- Ja. Veled is jó. - és miközben ezt mondta, már rendesen nevetett. És ez volt az első pillanat, amikor rádöbbentem, hogy nem csak szimpi a srác, de valahogy jó ránézni is. Kb. velem egyforma magas, vékony fiú, de látszik rajta, hogy sokat mozog, sportol. És átragadt rám a jó kedélye is. Jó volt nézni, ahogy mosolyog. Meg egyáltalán jó volt ránézni. Azóta már persze leesett a sztori, de először csak fura volt, hogy néha csak néz rám és mosolyog.

Aztán jött az a szünet. A délutáni rövid leállás. A lenti kisraktárban ültünk a megrakott ládákon és vártuk fentről a rövid dudálást, hogy viszik a stócot és rakhatjuk megint. Egymással szemben ültünk két ládán. Én csukott szemmel pihentem, aztán amikor kinyitottam, láttam, hogy engem néz.

És nem volt idegesítő. Inkább jól esett. Hirtelen megszállt valami, mert gondoltam, oké, nem nézek félre. És álltam a tekintetét. Eltelt vagy két perc így, amíg egymás szemébe néztünk, láttam rajta, hogy visszatartja a nevetést. És ahogy néztem, egyre furább érzés lett. Még sosem éreztem azt, hogy valakinek a tekintete ezt tudja tenni, de mintha egészen belevesztem volna. Nem tudom, mennyi idő telt el még így, egészen furcsa állapot volt ez, hogy ilyen sokáig mélyen egymás szemébe néztünk. Soha, még csak hasonlót sem tapasztaltam.

Ő mozdult meg végül. Felállt a ládájáról, hozzám lépett és leült az enyémre, szorosan mellém, de a tekintetünk közben egy pillanatra sem engedte el a másikét. Oldalra néztem a szemébe olyan közelről, amilyen közel fiúhoz még sosem voltam; talán, amikor verekedtünk vagy birkóztunk a haverjaimmal, de az egész más volt. Olyan szorosan ült mellém, hogy a combja egész hosszában az enyémhez simult, a lábszárunk is összeért és átkarolta a vállam.

 - Na vége. - csak ennyit mondott, a következő pillanatban elengedte a tekintetem és egy tizedmásodperc alatt a számhoz hajolt és megcsókolt.

A kara a tarkóm mögé csúszott és magához húzott. Én pedig nem csináltam semmit. Egyszerűen csak hagytam, hogy történjen. Teljesen összekavarodtam, egyetlen gondolatomra sem emlékszem azokból a pillanatokból, csak az érzésre. Az pedig nagyon jó volt. És ettől meg is ijedtem. Ez a két dolog maradt meg. Hogy mennyire jó és hogy mennyire nem kéne most ennek történnie.

Kicsit lazított és csak suttogott.

- Hé, ne feszülj be így. - és kicsit eltávolodva, kezével a tarkómat tartva, a szemembe nézve mondta halkan:

- Már elsőre tudtam, hogy meghülyülök, ha ezt nem próbálhatom ki veled. - aztán röviden elnevette magát és megint hozzám hajolt. Most sokkal lassabban és erősebben csókolt meg. És itt már én is akartam. Hirtelen olyan volt, mintha még soha, semmit nem akartam volna ennyire.

- Baz... - próbáltam kicsit eltávolodni tőle - ez kur.... - de a tarkómnál fogva megint az ajkához szorította az enyémet. nem tudtam elmondani, milyen kurva jó. Ez már rendes, vad csókolózás volt, egymásnak feszülő combokkal, egymáshoz tapadó ajkakkal, nyelvekkel; mintha fel akartuk volna falni egymást. Szerintem bele lehet őrülni egy ilyenbe, ha ennyire vad és szenvedélyes. Néha egy pillanatra elszakadtunk egymástól és a nyakunkra is jutott, aztán vissza a smárolásba. Már én is magamhoz húztam és a legszívesebben ledöntöttem volna a ládáról, hogy egymáson hemperegve folytassuk, de lehűtött.

- Hé - mondta és eltolta kicsit fejem az övétől - mindjárt meló van. Csak nyugisan. - aztán kicsit finomított és hamar hosszú, de lágy csókolózássá változott a vadulás. 

Ekkor hallottuk meg a dudát fentről.

- Bazdmeg... nem hiszem el, hogy most! - ennyit tudtam mondani. Csak mosolygott még mindig hozzám simulva és hirtelen elengedett. A combja melege és nyomása egyszer csak eltűnt a combomról.

- Gyere, nyomjuk tovább. - mondta és felállt. - Nagyon fasza vagy! - vetette még oda. - Nem gondoltam; vagyis hát tudtam már elsőre is, de nem gondoltam, hogy ennyire.... csak reméltem, hogy nem vágsz pofán. Meg reméltem, hogy... - aztán valahogy sután abbahagyta a mondatot.

Most én nevettem el magam, mert nagyon aranyos és esendő lett hirtelen ez a smárolóbajnok.

- Én nem tudtam. Meg nem is reméltem. - És miközben én is felálltam a ládáról, még hozzá tettem: - De kurvajó volt! Sose hittem volna.

Miközben vittük fel a soron következő ládát, megkérdezte:

- És? Lesz még ilyen?

- Mi?! Ilyen után? Ha megpróbálsz eltűnni, megtalállak, és... nem is tudom... leharapom a füled. - ezen már ő is nevetett.

- Aztakurva! Az jó lenne! Ki kell próbálnunk, milyen az.

A nap hátralévő része hamar eltelt és megdumáltuk, hogy szombat este összefutunk este egy sörre. Vagy valamire.